Sok-sok éve, egy napsütéses februári délelőttön láttam meg a napvilágot. Nagynénémet küldték a bábáért, tőle tudom, hogy míg szaladt a segítségért, álmélkodva észlelte, hogy úgy szikrázott azon a téli délelőttön a Nap, mintha a családommal örült volna.
Megszülettem és első benyomásom a világról az volt, hogy jaj, de szép!
Érdekes, hogy milyen maradandóak az első élmények. Azóta is szeretem a ragyogó Napot, és a hideget! Igen, így együtt.
Nagyapám - a boldogító létszámnövekedés örömére - egy váratlan gesztussal reagált. Védett fát szerzett, tiszafát, hogy a csemetét elültetve az együtt növekedhessen majd velem.
Ez a fa ma is ott áll az udvarunkon. Hatalmasan és védelmezőn tornyosul a házunk fölé, védve az ott élőket vihartól, hófúvástól.
Örökzöld koronája otthont ad sokféle madárnak, sőt, jó ideig, egy csodaszép és óriási bagoly is beköltözött sűrű ágaira. Alatta pedig mi, - már sok éve társai – szoktunk üldögélni, a pagoda védelmében, ugyanis tréfás kedvében, egyetlen riszálására millió apró tű csipkedi meg az alá húzódó, óvatlan látogatót.
Tiszafácska - így hívjuk, és hallgat rá! -, többnyire nagyon alkalmazkodó, de néhányszor azért el kellett beszélgetnünk vele, mert ment a maga kemény feje után.
Az egész családom örökölte nagyapámtól a természet, és különösen a fák iránti tiszteletet, szeretetet, így a kertünkben, udvarunkban álló fák mindegyikének ismerjük történetét, ültetőjük nevét és szándékát.
Édesanyám úgy gondolta, Tiszafácska magányán segít, ha meglepi egy nyírfával. A gondolatot tett követte, és a nagy fa mellé ültetett egy karcsú, fehér törzsű kisfát, úgy háromméternyire egymástól.
A nagy fa elnéző szeretettel védte kicsi szomszédját, úgy tűnt, nagyszerűen kijönnek egymással. A szeretet, a gondoskodás és az idő megtette a magáét. A kicsi fából gyönyörű, susogó levelű, és egyre magasabb, igazi szépség lett.
Nálunk szokás hangosan beszélni a növényekkel, olykor megölelni, simogatni Őket. Nyírfácska fehér törzse szinte kínálta magát az ölelésre, hát nem spóroltam vele.
Talán ezért, talán csak a félelemtől, hogy lehagyja őt ez a gyorsan növő szomszéd, Tiszafácska irigy lett, és elhatározta, megleckézteti elszemtelenedett hajdani védencét.
Ágaival átnyúlt, és már nem védelmet adó jóbarát volt, hanem energiát elszívó, Napot, vizet ellopó ellenséggé vált. Mérgező levélkéivel döfködte, erős ágaival cibálta. Nem hagyta nyugton egyetlen percig sem.
Nyírfácska elkezdett sorvadni.
Megállt a növekedésben, levelei megfakultak, fáradtan lógtak vézna ágai, és mi rettegve láttuk, hogy hamarosan elveszítjük Őt.
Választani kellett, melyikük élhessen.
És mi döntöttünk. Mindkettőnek élni kell!
Beszéltünk Tiszafácskával… Szidtuk, kértük. Érveltünk és könyörögtünk.
A sok-sok nagy beszélgetés, gyakori ölelgetés, és békítés megtette hatását. Tiszafácska visszavonult, Nyírfácska pedig, leküzdve félelmét, gyengeségét, élni akart!
Levelei azóta újra ragyognak, és susogva, visszatérést ígérve búcsúznak ősszel az ágaktól. És amikor a tavaszi napsütés kicsalogatja a rügyeket, az öreg Tiszafa is megnyugodva sóhajt egy nagyot, társa, barátja visszatért.
Levélhullató ősz van… Nyírfácska egyre kopaszabbá és védtelenebbé válva álldogál. Már susogni sincs kedve, nem is tudna mivel. De már nem fél a téltől, és képes hinni a tavaszban is, mert tudja, öreg barátja őrként vigyázza téli álmát. Ha jeges szél fúj, és hó borítja be vékony ágait, az öreg majd átnyúl, megrázogatja, hogy a jeges hó ne szakíthassa le ágacskáit.
Harcukra egymás ellen, már csak én emlékezem.
Őket gyönyörű szövetség, a barátság erős szálai, és gyökereik ölelik eggyé, hogy a tavaszváró téli álomból boldog ébredés lehessen. (Sági Erzsébet: Életfa)
