Megállunk alatta és elképzeljük mit is mesélhetne a falu mostani lakóinak, biztos adna egy-két jó tanácsot nekünk „nagyon okos embereknek”…:
„Megérkezésem pontos dátumát nem ismerem, 1854. és 1857. között kerülhettem ide a vasútépítőkkel együtt, akik a Duna Gőzhajózási Társaság vasparipái számára készített sínpárt fektették. Zsenge törzsem volt még, mikor 1857. májusában az első tehervonaton a mecseki szenet szállították a mohácsi kikötőbe, onnan pedig búzával megrakott vagonok érkeztek visszafelé. Két évvel később, 1859-ben már személykocsikat húzott itt a gőzmozdony. A vokányi állomást Siklós-Vókánynak hívták, Siklósnak nem is volt még vasútvonala, lovas kocsikkal érkeztek a Tenkesen keresztül az utasok, hogy felszállhassanak a kor nagy találmányára. Megszoktam a zakatolást, kicsit mindig összerezzentek ágaim, ahogy elsuhantak mellettem a hosszú, hangos, füstöt pöfékelő járművek. Később már tudtam a menetrendet is és izgatottan vártam érkezésüket, hogy meleg fuvallattal meglengessék ezüstös leveleimet.
Éveken át megpihentek alattam a váltókezelő őrházba igyekvő vasutasok. A szél visszhangja elhozta a vókányi szőlőhegyre igyekvő emberek történeteit is. Micsoda történetek voltak ezek! Két szörnyű háború, katonák, akiket az állomáson a vonat mellett szaladva búcsúztattak lányok, asszonyok, és amikor kevesen végre hazatértek…mennyi-mennyi könnyet láttam, a bánat és az öröm könnyeit! Láttam az orosz földről, málenkij robotból visszatérő lányokat, a szerencséseket, akik visszajöhettek…történeteiket sokáig csak a halkan suttogó szél mesélhette el…Láttam, amikor az egész falu felmenekült ide a szőlőhegyre az orosz katonák elől, láttam kitelepítést és betelepítést… Az ember már csak ilyen… Az én fajtámmal is ezt tették, jöttek mindenféle gépekkel, tavaly a fél hegyoldalt kiirtották. Nekem nagy szerencsém volt! A vadőr mesélte, hogy engem is le akartak dönteni, de aztán meggondolták magukat nem volt hozzám bátorságuk… Mindennek meg van az előnye, nekem épp a nagyságom!
Ellátok innen jó messzire, látom micsoda pusztításokat végeztek itt körülöttem! Tudhatnák pedig a saját életükből, hogy milyen nehéz gyökeret ereszteni…, Tudhatnák, hogy ehhez sok-sok idő kell. Lassan elfogynak mellőlem a társaim…már csak négy gyermekem áll körülöttem, pedig volna itt hely bőven a következő generációknak, ezen a földön őshonosak vagyunk, meg van minden adottság a növekedésünkhöz.
A vonatokra, hogy haragudtak a régi öregek, pedig sokkal kevesebb zajjal, porral járna, ha a síneken szállítanák az árut, de hát a vonatszerelvények egyre rövidebbek lesznek és egyre ritkábban járnak. Sokkal több kamiont látok: jönnek itt keresztül a szerpentinen tele cementtel, kővel, miegymással. Én nem értem az embereket…Körülöttem itt ezer meg ezer kis hóvirág bókolt kora tavasszal. Az ember meg el kezdte megvédeni: nem szabad már letépni egy szálat se, hát ennek nagyon megörültem. De akkor itt a nagy erdőt meg miért irtotta ki, és miért nem vigyázott a hóvirágokra? Nem fog itt már kinőni csak elvétve egy-egy szál. Pedig jönnek ide a fővárosból minden nyáron csapatostul, mert keresik a szépet, az erdőt, a csendet. Nem számít az se, hogy nincs se víz, se villany, se telefon, se internet. Két hete is egy egész csapat cserkész táborozott itt a Bika-réten. Messziről jönnek és csodálkoznak, hogy évről-évre egyre nagyobb a pusztítás. A vasutas őrházat is széthordták, a szép régi állomásunkat meg bedeszkázták. Még jó hogy ott állnak kortársaim: a büszke, tekintélyt parancsoló öreg hársak, koronájuk védelmébe menekülnek az eső, az erős napfény elől. Jó lenne, ha a kis állomás kinyitna megint, megpihenhetnének itt azok, akik szeretnék még meghallgatni az öreg fák meséit…
„Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.” /Wass Albert/
