1739-ben pestisjárvány szabadult Budára. A járvány Promontoron (Budafok régi neve) is számtalan áldozatot követelt. A település leggazdagabb családja a serfőzde tulajdonosa, a Knoll család volt. A családfő, Knoll József megfogadta, hogyha túléli a fekete halál pusztítását, Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére kápolnát épít. Bár József és felesége a járvány áldozata lett, leányuk, Veronika a pestist követő évben felépíttette Budafok első templomát, és szüleit ide temettette.
Az eredeti növénytakaróból visszamaradó Ősök Fája Budafokon, a Szent Péter és Pál kápolna előtt, Promontor első temetőjének területén áll. A műemléki terület révén védettséget élvez.
A kápolna és az Ősök Fája története az idők folyamán összefonódott: körmenetek állomása, keresztutak kiinduló pontja, az évente megrendezésre kerülő Péter-Pál Napok állandó állomása lett. Az Ősök Fája iránti kötődést és megbecsülést jelzi, hogy nevét a kerületi civil szervezetek kopjafába vésették, és épp tíz éve, 2002. június 29-én, ünnepélyes keretek között elhelyezték a fa közelében. Azóta a Péter Pál Napok önálló programpontja – az Ősök Fája előtti tisztelgés jegyében – a kopjafa megkoszorúzása.
Az Ősök Fája alábbi legendáját – melyből mesejáték született, amit be is mutattak – Bartos Mihály vetette papírra:
„Madár ejtette el, esetleg a szél sodorta ide, vagy az őszi esők domboldalon lecsordogáló gyöngypatakja görgette magával azt a parányi életmagot, mely talán épp az utolsó nagy pestisjárványt követő év tavaszán, zöld fejecskéjét a földből kidugva jelezte: megszülettem! Kezdetben nem tudta, mi is történik vele, csak azt érezte, hogy van, melengetik, szomját oltják, cirógatják, és álmában féltőn betakargatják.
Aztán egy verőfényes, élettől duzzadó márciusi reggelen, álmából ébredve, nagyot nyújtózkodott és rácsodálkozott a Világra. Nem volt már magonc, szemrevaló csemetévé cseperedett. Kíváncsian tekintgetett körbe.
Minden új volt számára, minden érdekelte. Mohón leste a szűkebb és tágabb környezet legapróbb rezdüléseit is. Napról napra több ismeretséget kötött, egyre több új dolgot fedezett fel. Kíváncsian szemlélgette a nem messze álló takaros, friss mész-szagú kis templomot, a völgyben megbúvó házakat és a távolban sárgálló hercegi kastélyt. Szívébe zárta az egész világot! Legjobban talán az embereket szerette. Ismerte örömüket, bánatukat. Hallotta éneküket, mikor jókedvűen, kapával vállukon a szőlőbe indultak, de hallotta őket akkor is, mikor a kis templom harangjának fájdalmas jajdulása sem tudta elnyomni a „Circumdederunt me gemitus mortis…” hangjait. („Körülvettek engem a halál gyötrelmei,…”)
Érezte, az itt jártak kincset bíztak őrizetére. És ő szolgált: a mélyben lágyan fonta körbe a földbe rejtett nyugvókat, miközben felettük terebélyesedő lombkoronájával örök altatót suttogott.
Az idők folyamán sokszor öltötte fel zöld ruháját, hogy aztán ugyanolyan sokszor színesen-színehagyottan, vad szelektől tépve levesse azt. Nőtt, erősödött, egyre több embernek adott árnyotthont. Körötte zajlott a világ. Arcokat ismert meg, majd feledett el, hallotta seregek trombitáját, ágyúk gyilkos dalolását, égő tetők roppanását, jeges árnak morajlását. Látott menekülőket, befogadott szenvedőket, örökre elmenőket és örök visszatérőket. Évek, évtizedek, évszázadok múltak el.
Már régóta nem a szomszédos kis kápolnában zeng a „Te Deum laudamus…” (Isten, Téged dicsérünk) és a vaterunserét is felváltotta a miatyánk. Az utolsó istenhozzád már vagy a negyedik helyen csendül a nagy útra indulóknak, de ő még mindig ott áll, rendületlenül.
Gyökere éltető-elporló álmokat, fehérlő csontokat rejt, rezdülő lombja több mint negyednyi évezred történetét meséli. A város történetét! A mi történetünket, apáink, nagyapáink, eleink történetét…
Tiszteljük és szeressük őt! Ha eljő a tavasz, s az éltető nedvek pezsdülése friss erőt pumpál a sejtekbe, az Ősök Fája ismét rügyet bont, hirdetve az Élet nagyszerűségét, a Teremtő dicsőségét, most és mindörökkön örökké – Ámen!”