Az én fám fiatal, kicsi és törékeny. Elültetésének szándéka viszont számomra, és a hozzám hasonlóan gondolkodók számára igen fontos! Talán felkelthetem mások figyelmét is, hogy cselekedjenek Ők is hasonlóan!
Ennyi bevezető után tisztelettel ajánlom figyelmükbe gondolataimat!
A Tiszántúl régi hagyományai szerint, a kereszténység felvételének idejében, amikor még kevés kőből épült templom volt, a falu, vagy a tanyák szélén kikeresték a legnagyobb tölgyeket, és azok alatt imádkoztak az emberek. A legendák szerint a régi magyarok a hősi halottaikat is a nagy fáknak jelentették be, ágaikkal díszítették a hősök sírját.
A fákra bízták hitüket, igazságba vetett reményüket, gyászukat.
Jövő évben lesz 100 éve, hogy kirobbant az Első Világháború. A Nagy Háború akkor sokszázezer áldozatot követelt. A hősi halottak mellett sebesültek tízezrei élték további életüket hadirokkantként. Nyomorékon kellett megteremteni családjuk számára a mindennapi betevő falatot.
Hallottam korábban, hogy Debrecen egyik terén, az akkori Magoss György téren, ma Bem tér, emlékfasorokat ültettek az egykori debreceni katonai alakulatok hőseinek tiszteletére.
A Hősök Fája elnevezésű öt fasorral a következők szerint emlékeztek az elhunyt hősökre.
• A hármas honvéd ezred hősi halottaira emlékezik
• A harminckilences gyalogezred hőseire
• A kettes honvéd huszárok hőseinek
• A tizenhatos huszárok emlékének
• Azon ezredek hősi halottai emlékére, melyekben debreceni, illetve hajdúsági katonák haltak hősi halált.
A fasorokat jelző emléktáblák megkoszorúzásával hirdették az egykori hősök el nem múló emlékét.
Mint ahogyan szokott az lenni, a fasorok azóta eltűntek, emléktáblák elvesztek, "az egykori hősök el nem múló emléke" a feledés homályába veszett. Ma már kevesen tudnak ezekről a dolgokról.
Megemlítem röviden, hogy Nagyapám Doberdónál harcolt éveken keresztül. Derék közkatonaként megszerezte a Bronz, Kisezüst, Nagyezüst Vitézségi Érmet. Még nem érte el 30. életévét, amikor hadirokkantként hazakerült. Élete végéig kénytelen volt együtt élni háborús sérüléseivel.
Ugyancsak az isonzói harcokban halt meg annakidején egyik nagybátyám, húszévesen. Másik nagybátyám szintén ilyen fiatalon halt meg az első világháborúban, számunkra máig ismeretlen körülmények között, ismeretlen helyen.
Magam úgy gondoltam, amikor pár évvel ezelőtt eljutottam az Isonzó völgyébe, Doberdó térségébe, és a döbbenet lett úrrá rajtam azon a köveken járva, ahol az első világháborúban sok százezer katona vesztette életét, (Doberdó térségében látottakról olvashatja akkori írásomat az érdeklődő, honlapomon a következő címen: http://vcsj.eu/gondolataim/ ) hogy az ott jellegzetes egyik fa, az európai oszlopos ciprus, tobozából hozok néhányat, hogy itthon elültethessem felmenőink emlékére. Így is tettem, de azok nem keltek ki. Ezután vásároltam itthon ilyen fát, amit elültettünk Debrecennek előbb említett terén.
Emlékezzünk most mi is kellő tisztelettel az elmúlt háborúk hőseire, áldozataira, a háborúk poklában sínylődő katonáinkra függetlenül attól, hogy mely hadszíntéren voltak kénytelenek harcolni! Emlékezzünk emlékfáink elültetésével a pár éve elhunyt katonáinkra éppúgy, mint a régmúlt idők hőseire!
Mondtam el gondolataimat a napokban amikor elültettük fáinkat.
Ültessük el a hősök fáit felmenőink örök emlékére, bízva abban, hogy ezek megerősödve évtizedek múlva is hirdethetik majd eredeti gondolatainkat! Tettem még hozzá.
E gondolatokkal szeretnék mindenkit kérni, hogy emlékezzenek Önök is derék felmenőikre! Biztatom Önöket arra, hogy ültessenek minél több emlékfát! Ápolják azokat kellő gondossággal, és nevezzenek Önök is az Év Fája versenyre akár mellettem is, mint ahogyan teszi azt a Honvédség és Társadalom Baráti Kör is a másik ugyanilyen, együtt ültetett fával, a Szervezet gondolataival. Itt most nem az a lényeg véleményem szerint, hogy ki lesz e verseny győztese, hanem az, hogy beszéljünk hőseinkről, emlékezzünk Rájuk kellő alázattal!
