Pilisvörösváron, a Templom téren, a templom szentélyétől keletre, mintegy harminc méterre áll egy öreg eperfa. Ez a göcsörtös, öreg fa – melyet valamikor a reformkor elején ültethetett el itt valamelyik ősünk –, ha beszélni tudna, és el tudná mondani, amit eddigi élete alatt látott-hallott, egy igen hosszú históriát hallhatnánk: az 1689-től a mai Németország déli területeiről ide települt sváb és bajor telepesek történetének, azaz a 325 éves Pilisvörösvár történelmének utolsó csaknem 200 évét.
Mivel a MI FÁNK a város történelmi központjában, a Templom téren áll, tanúja volt az őseinkkel megesett szinte minden örömteli és szomorú eseménynek. Sváb őseink ugyanis – jó katolikusok lévén – az újszülöttet rögtön keresztelni vitték, majd vasárnaponként misére. Kisvártatva eljött az elsőáldozás, majd a bérmálás ideje, melyet nemsokára követett az esküvő. Az eperfa mindezen örömteli dolgok tanúja volt. De látta a könnyeket is a gyászolók arcán, amikor a szorgos munkában és hitben leélt élete végén eltemették azt, akit a Jóisten magához szólított.
Látta a hétköznapokat: a hajnali rorátékra igyekvő hívőket, a közelben lakó papokat, plébánosokat, kántorokat, ahogy sietnek nap, mint nap szolgálni az Urat.
És látta az ünnepeket is: az Úrnapi virágszőnyeg-készítők lelkes készülődését az ünnep hajnalán. Hallotta a fúvószenekar által kísért hívek diadalmas énekét a feltámadási körmenetek alkalmával: „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat”.
Látta a közelében épült grófi kastélyt, a kastélyban élőket és a hozzájuk látogató nemeseket, intézőket, napszámosokat.
Látta az iskolát. Az izgatott elsősöket, akik először mentek iskolába, majd a tanév végén azokat a vidám tanulókat, akik bizonyítvánnyal a kezükben már a vakációra gondoltak. Látta az iskola udvarán a pedagógusokat, leventéket, cserkészeket, kisdobosokat, úttörőket. Évnyitókon, évzárókon, állami ünnepeken hallotta dicső Himnuszunkat és a Szózatot, és hallotta 40 éven át az Internacionálét a szovjet himnusszal és úttörődalokkal.
Látta telente a templom mögötti kis dombon ródlizókat, és nyaranta az iskola udvarán focizókat. Hallotta a piaci árusok hangját, akik közvetlen közelében árulták szombat hajnalban a szőlőt, almát, az őszi piacokon.
És látta háborús időkben a katonákat – magyarokat, bosnyákokat, németeket, oroszokat egyaránt. 1944 karácsonyán pedig olyat hallott és érzett a MI FÁNK, hogy a gyökerei majd kiszakadtak helyükről: bombatámadás érte a települést. A karácsonyi miséről kilépő hívek közé csapódott egy bomba a templom bejáratánál, s többen meghaltak.
Most, hogy kissé kezd öregedni, a MI FÁNK egyre nehezebben viseli az iskolaudvaron óraközi szünetekben felhangzó féktelen gyermekzsivajt, a tornaórákon hallatszó labdapattogást és éles sípszót. De átmelegszik a szíve mindig, amikor látja vasárnaponként a harangok hívó szavára templomba igyekvő hívők sokaságát, s ha meghallja a fúvószenekar hangját a körmeneteken, és a székesfehérvári püspök prédikációját a bérmálásokon. Arra gondol ilyenkor, hogy itt egy olyan közösség él, amely hű maradt ősei szokásaihoz, hagyományait megtartja és tovább is adja. Olyan közösség, amelynek tagjai gyakorolják vallásukat, őrzik sváb hagyományaikat, szorgalmasan dolgoznak és tanulnak, s azon munkálkodnak, hogy Vörösvár egy virágzó település legyen a jövőben is.
A Mi FÁNK mai élemedett korában is dús, zöld lombozatot visel, ágai között madarak sokasága fészkel, júniusban meghozza gazdag termését a gyerekek és a seregélyek legnagyobb örömére. Kívánjuk, hogy jó egészségben sokáig zöldelljen még. Reméljük, hogy az itt lakó közösség mindig méltó lesz arra, hogy tiszta lelkiismerettel mehessen el a JÓ ÖREG EPERFA mellett.
Pilisvörösvár, 2014. június 11. Vörösvárért Közéleti Egyesület
