Sok évvel ezelőtt a tízéves kisfiam vizes vattával kibélelt tejfölös pohárban makkot csiráztatott. Az elkészült házi feladatot elvitte az iskolába, és bezsebelte technikából a jelest.
A fiatal hajtás, miután újra nálunk volt, szépen növekedett. Kisfiam és a nagyapja - az én Édesapám - kiültették a szülői ház kertjének földjébe.
Teltek-múltak az évek, a kis csemete nagyon jól érezte magát, szépen nőtt, növekedett, miközben a fiúból fiatalember lett.
Egy szomorú szeptemberi napon Édesapám elköltözött az örök vadászmezőkre. Az elárvult házat el kellett adnunk. Az új tulajdonosok szép nagy házat építettek a régi helyére.
Kértük, hogy a kis tölgyfát hagyják meg, mert az nagyon a szívünkhöz nőtt. Kívánságunkat tiszteletben tartották, sőt Ők is megszerették az évek során.
Három évtized telt el a csiráztatás óta. A hatalmasra terebélyesedett tölgyfa minden évben sok-sok makkot terem, és hűsítő árnyat nyújt a nagy melegben. A gyerekeim közben felnőttek, diplomát szereztek, s ma már gyerekeket nevelnek.
Unokáimmal rendszeresen látogatjuk a tölgyet, gyönyörködünk életerős lombozatában.
Valahányszor meglátjuk a fát, csodaként éljük meg a pillanatokat...
