Zalaegerszeg első védett természeti értékét (védetté nyilvánítás éve: 1981), a 450 éves szelídgesztenyét 2013-ban Zalaegerszeg lakossága a város fájának választotta. A tavalyi évben bekerült Az Év Fája verseny döntősei közé.
1978-ban villámcsapás érte, melynek következtében néhány koronaága elszáradt. A gondoskodásnak és ápolásnak köszönhetően a famatuzsálem napjainkban is él, virágzik és termést hoz. Az önkormányzat a fát tanúfaként korlátlan ideig meg kívánja őrizni. Az egyed génállományát oltvánnyal a város különböző pontjain továbbörökítjük a lakosság kívánságára és örömére.
A fa lénye megihlette városunk költőnőjét, Karáth Anitát, aki családi kötődőséről ír A bölcs gesztenye című történetében.
Karáth Anita: A bölcs gesztenye
450 év nagy idő. Olykor fárasztó is mindig egyhelyben állni és hagyni, hogy szüntelenül múljon az idő. Ahogy szétnézek, koronám résein át feltűnik a zalai dombok fényes lankája. Melegséggel átszőtt táj ez, Szenterzsébethegy, édes otthonom…
Itt gyökerezem. Még érzem a földben az ősök kezemunkájának erejét, amint alkalmassá tették e helyet arra, hogy új élet fakadjon benne. Veríték ízét, mellyel öntözték talajom. Az itt élők minden sóhajtása arról szólt egykor és szól ma is, hogy a föld nekik bőségesen teremjen, amivel learathatják munkájuk gyümölcseit. Mert ez az élet rendje. Vetni és aratni-, gondolatokat, reménységet, szeretetmagokat; egyszóval életet. Ahogy teltek-múltak az évek, törzsem is egyre nőtt. Csapkodták viharok bár, ellenállt sok viharnak, mégis ölelik ma is, ha felém járnak. Karjuk átfonja, lelkük melegséggel járja át törzsemet. Koronám az ég felé fordítom, egyre nyúlok az életet adó fény felé. Mióta világ a világ, otthont adok másoknak is: árnyékomban megbújik koranyáron a mézillatú bíborszín szamóca, vagy hangos madárfészkeket találsz ágaim sűrűjében. Gyökereim magabiztosan átfonják a földet, a mélyből őserő áramlik egyre leveleim felé. Ha közelebb hajolsz , hallod évgyűrűim növekedését, vízedényeim surrogását, az élet megállás nélküli lüktetését.
Bár én láttam a tovatűnő lábnyomokat. Arcokat, akik itt éltek, apró lábacskáikkal gyermekként tapodták körülöttem a földet…aztán egy-egy emberöltő múltán mások érkeztek sorra, szebbnél-szebb emlékeket hagyva maguk után. Láttam, amint felnőnek, családot alapítanak, osztoznak bánatban-örömben, megpróbáltatásban- kiengesztelődésben. Emlékszem élesen egy barna szemű árva kislányra a szomszéd hegyhátról. Valamikor a második világháború alatt itt őrizte a libákat. Naphosszat csodaszépen énekelt nekik, ahogy előtte senki más. Arról ábrándozott, hogy ha felnő, szerető családja lesz majd, gyerekekkel és majd dédunokákkal is. És hogy majd őket is elhozza ide egyszer és arról mesél majd, hogy valaha hűs árnyékom alatt mi mindenről álmodozott. Így éldegélek itt. Végtelen a körforgás körülöttem, benne én, mintha a világ közepe volnék… Nagyszerű hely ez nekem. Tanújaként állok itt életnek és elmúlásnak. Éltet a zalai fény, a gondoskodó utódok ereje, a táj szerelmeseinek szívedobbanása.
Amíg így lesz, folytatódik történetem. Ha lesz óvó kéz, szeretettel ölelő környék, hűsítő eső, dús talaj és melegséget adó napfény, addig nyújtózom tovább, megállás nélkül, fel az égig. Minden bölcsességem és tapasztalataim pedig gyűjtöm tovább, hogy rátok hagyjam valamikor majd, az idők végezetén. De addig is az élet az úr.
