Az Év fája 2011

1. Az öreg hársfa, Felsőmocsolád

Az öreg hárs 2011-ben elnyerte az Év Fája címet, majd 2012-ben az Európai Év Fája versenyt is megnyerte.

A fa történetét Bellosevich Mária mesélte el:
A mi falunkban, Felsőmocsoládon számtalan legenda őrzi a garabonciások tetteit. Egy ilyen történet kapcsolódik az öreg matuzsálemhez, a négyszáz éves hársfához is. A vénséges vén minden évben újra kizöldül, három vastag ággal tör az ég felé, de megjelennek odvas kérge szélein a fiatal gallyak hajtásai is. Mi meg örülünk: ott állunk előtte, és mosolyogva visszük el hozzá a család újszülötteit, mert kell, hogy megismerje őket. Aztán, ha az apróságok már értenek a famászáshoz, ők is átesnek a „bátorságpróbán”. Ha elég ügyesek, a fa méretes odúrendszerében fel tudnak jutni a tetejéhez, hogy onnan nézzenek széjjel, onnan vehessék szemügyre a „birodalmat”, a természet csodálatos ajándékát, a mindig megújuló erdőt.

A legenda szerint valamikor régen nagy viharok pusztítottak a környéken, és egy hatalmas villám csapott be a dombtetőbe. A föld meghasadt, vízoszlop és földgáz tört fel a mélyből, széles medret, vagyis inkább szakadékot vájva magának. A villámtól berobbant a gáz, lángolt, izzott minden. Leégett az erdő. A sárga vízáradat meg egyre csak folyt, tovább pusztítva a környék értékeit, mígnem aztán beomlott a homokfal, elzárva a feltört gáz és olaj forrását. Az emberek fellélegeztek, de kerülték a szakadékot, el is nevezték a helyet a Pokol torkának, mert úgy gondolták, hogy az a hely maga lehet a pokol bejárata, az onnan feltörő vízoszlop és a mellette felcsapó lángok csakis egyenest a pokolból származhattak.

Ma már nincs gázkitörés a hasadékban, csak csendesen csörgedező forrás. Nagy esőzések után ugyan megtelik a meder, így mind a mai napig fenyegeti a környéket a sárfolyam. A szakadék neve ma is Pokol torka, így őrizte meg az egykori természeti jelenség emlékét a szájhagyomány. Fúrtak is a közelben földgáz és olaj után. Működtek ideig-óráig olajkutak is, még ma is látni őket, annyi bizonyos: a föld mélyében ezen a területen létezik földgáz és olaj, no meg gazdag gyógyforrás. Az Igal környéki feltárás bizonyítja mindezeket. Az ottani gyógyfürdő világhírű. Közvetlen közelben, Ecsenyben is fúrnak mind a mai napig. Az ember reménykedik, hogy a föld mélye átengedi neki a kincseit.

A családi legendárium szerint főként hollók éltek a leégett erdőben, amikor aztán elcsendesült minden, visszajöttek. Keserves károgással siratták a fészkeiket. A környék garabonciása, aki hűséges állataival: foltos kutyájával, fekete kosával és a bütykös botjára rátekeredett kígyójával járta a vidéket, hogy segítsen a rászorultaknak, meghallgatta a hollók panaszát, majd megparancsolta nekik, hogy hozzanak magokat a csőrükben, a kopasz domboldalra telepítsenek erdőt.

Ugyanis tudta jól, hogy a szakadék szélén álló kis hársfa túlélte az ítéletidőt, mert saját testével védte meg a pusztító lángoktól. És azt is tudta, hogy épp beértek a fa magjai. A hollók teljesítették a parancsot, lecsipdesték a fa kis terméseit, csőrükkel lukakat ásva a domboldal barna földjébe beültették mindegyiküket. Így történhetett, hogy kis hársfa terméseiből született újjá az erdő.
A garabonciás továbbra is vigyázott a hársra. No meg a méhek és a hollók is, mert nagy szükségük volt rá. Óriás koronáját megtépázta az idő, a belsejében meg odú növekedett, hogy otthont adjon az állatoknak és az embereknek. Egyszer aztán híre ment, hogy a garabonciások ideje lejárt. Csendes pihenőt kerestek. A fa befogadta a környék garabonciását. Idővel aztán az öreg törzs maga is garabonciássá változott. Azóta ő segíti a világot.

Fa elhelyezkedése: Felsőmocsolád, Somogy megye, a Bánó Mária Kastélytól 1 km-re keletre a Malom árok mellett
Faj: hárs
Kora: 400
Magassága: 20-25 m
Törzskerület: 11 m és 90 cm
Jelölő: Bellosevich Miklósné

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 2990 (1. hely)

Az év Hős fája 2011

4. Évszázadok tanúja - Nagylevelű hárs az ötvöskónyi Chernel-kastélyparkban

Az ötvöskónyi kastélypark hazánk egyik legkülönlegesebb értékét rejtegeti, a híres ötvöskónyi nagylevelű hársat, mely Magyarország egyik legnagyobb példánya, rendkívüli és különleges természeti emlék. Szimbolikus jelentőségű, hogy bár villám sújtotta és kiégett, mégis minden évben zöldbe borul. 2011. május 28-án a fát újabb csapás érte: egy vihar következtében 3 főága közül az egyik szinte teljes egészében letört. Az egyensúly megbomlott, így szakértők szerint – látva az évről-évre tapasztalható szeszélyes időjárást - a fa napjai meg vannak számlálva.

Egykor, évszázadokkal ezelőtt a parkban egymás közelében még hét hatalmas hársfa állhatott, valamikor ezért hívhatták Ötvöskónyi községet Héthársnak. A hét hársfa a legendás hét vezér emlékét őrizte egykoron, és az ő nevükben óvták a területet. Aztán, hogy a fákat ültették-e, vagy az erdőkivágások idején hagyásfaként maradtak-e meg, nem tudni. Egy másik, tudományosabb elképzelés szerint a fa hét sarj összenövéséből jött létre. Mára ebből csak egy hárs maradt, ennek ellenére a név ugyanaz. A mérete, a kora, az alakja éppúgy különlegességet kölcsönöz neki, mint a hozzá fűződő legendák.

Történetéhez a falu lakóinak emlékezetében számos, szeretettel megőrzött história fűződik. A szájhagyomány szerint a fa a tatárjárás korában gyökerezik (emellett szól az a hihetetlennek tűnő legenda, hogy IV. Béla ennek a fának a tövében húzta meg magát, mikor a tatárok elől menekült), sőt hallani a faluban olyan legendákról, hogy a fa egyidős a honfoglalással. Az biztos, hogy a fát csak „örökölhették”, hiszen amikor Chernel Gyula a kastélyt építtette, és hozzá a területet is megszerezte, akkor a fa már régen növesztette lombját.

Valószínűleg a XIX-XX. század határán a fát villámcsapás érte, törzse kettényílt. Elmondások szerint a két világháború között a kastély akkori urai, élükön Chernelné asszonnyal, nyaranta kártyapartikat rendeztek a fa hűs odvában. Bár erre nincs kézzel fogható bizonyíték, a dolog cseppet sem elképzelhetetlen, hiszen a fában ma is 10-15 ember elfér egyszerre. Ezt támasztja alá, hogy miután túlélte a második világháborút is, az 1950-es évek közepe táján egy család lelt menedéket benne. Azonban az általuk rakott tűztől a fa kigyulladt, belseje teljesen, koronája és ágai kis részben leégtek, elpusztultak. Azóta a keményebb hónapokban, lomb nélkül olyan, mint egy hatalmas kiterített állatbőr. Szabados Tamás és Rozsnyai Margit egykori televíziós sorozatukban, a Jelfákban, az alábbiakat mondják: „Az elpusztíthatatlan, a vénségében is megújulni képes, az optimistán dolgát tevőt jelképezi. Télen olyan, mint a kiterített medvebőr, halottnak tetteti magát, hogy vártan-váratlanul minden tavasszal új életre keljen, és sátrat adjon az éledő méheknek.”
A fa évről évre meglepi a környéken lakókat. Súlyos sérülései ellenére él, hajt, lombot növeszt. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy rendkívüli példány. Túlélt két világháborút, villámcsapást, vihart, tüzet, és még ma is itt van velünk. Itt él köztünk, jelképezve a múltat, őrizve a parkot. De egyben segítségre is szorul. Védelme és fenntartása nemcsak a falu, a megye, hanem az egész ország érdeke.

Fa elhelyezkedése: Ötvöskónyi (Chernel-kastély parkja), Fő utca 53. GPS (é.sz.-k.h.): 46,17,07 - 17,21,33
Faj: nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos)
Kora: 300–350 év
Magassága: 18 méter
Törzskerület: 1057 cm
Jelölő: Takács Márton

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 872 (4. hely)

Döntős fák 2011

12. Árvácska

…Már vagy két esztendeje állt magányosan a magas falak árnyékában a belső műhelyudvaron. Minden évben nőtt egy keveset, de ahogy nőttek ágai, erősödött a törzse, úgy nőtt benne a szomorúság, úgy erősödött benne a magány nyomasztó érzése is. Valójában persze nem volt magányos, hiszen turbékoló galambok és gyakran pimasz, de mégis barátságos verebek hada látogatta nap mint nap. Csak olyankor hagyták magára, amikor az öreg vércse – aki az egyik torony boltíve alatt vert tanyát sok-sok évvel korábban – szétzargatta őket.

Árvácska.

Így hívta mindenki a fiatal fát. Árvácska, mert bár egyedül tényleg nem volt sosem, árvának mégiscsak árva volt! Hogy kik a valódi szülei vagy ki ültette, senki nem tudta. Noha nem lehetett idősebb 2-3 évesnél, úgy tetszett, mintha öröktől fogva ott állna. Legalábbis a madaraknak úgy tűnt. Persze az ő többségük 1-2 év után továbbállt, így a mostaniak már természetesnek vették a jelenlétét.

Talán csak az öreg vércse vagy az udvar porát állandóan felkavaró szél ismerhette múltját, de mivel a vércse már olyan szenilis volt, hogy az előző napokra is alig emlékezett, a szél pedig mindig kitért a válasz elől, így Árvácska lassan lemondott arról, hogy valaha is megtudjon valamit származásáról.
- Majd ha itt lesz az ideje kis barátom! Meglásd, mindent megtudsz! – biztatta néha a szél, de többet nem árult el, ami miatt Árvácska meg is sértődött.
Persze sokáig nem tudott haragudni barátjára, hiszen a szél mindennap egy szép mesével kedveskedett neki. És nemcsak neki, hanem az udvar minden lakójának. Amikor belekezdett meséjébe, még az állandóan fecsegő verebek is elhallgattak. Mind Árvácska köré telepedtek és együtt hallgatták a kalandos történeteket, melyeket mind egy-egy fejezetet jelentettek a szél életéből.

De hiába kezdett mindennap szebbnél szebb történetbe a szél, egy idő után Árvácska gondolatai már csak saját, rejtélyes múltja körül forogtak. Néha az öreg vércse buzgó lelkesedéssel leszállt hozzá, mintha eszébe jutott volna valami, ami közelebb vinné a múltjához, de sokra nem ment ezzel Árvácska.

- Eprecske! - üdvözölte ilyenkor kitörő örömmel a vércse a kis fát, de amint eloszlottak a felvillanó emlékfoszlányok, ismét homály telepedett meszes agyára, és már arra sem emlékezett, hogy minek is örül.
- Árvácska! Árvácska vagyok! Nem ismersz meg? Én vagyok az, Árvácska! – javította ki kedvesen mindig Árvácska a szenilis madarat.
- Tudom, tudom… Tudom, ki vagy! - bólogatott ilyenkor a vércse, leplezve zavartságát, és hogy elkerülje a verebek élcelődését, inkább visszarepült a toronyba, ahol általában hamar el is felejtette az udvaron esett tévedését.
- Tudod…? Hát persze! - motyogta ilyenkor keserűen Árvácska. Hiszen én is tudom. Árva vagyok. Árvácska vagyok.

A verebek persze jól szórakoztak ilyenkor.
- Miket ki nem talál ez a vén bolond – nevettek körbeugrálva az udvart. - Eprecske? Micsoda furi név ez? Vajon létezik egyáltalán ilyen név vagy csak az öreg kópé fejéből pattant ki? - Akár egész estig is képesek lettek volna ezzel szórakoztatni magukat, ha a szél nem vet véget gúnyolódásuknak, felkavarva az udvar porát. Így teltek a napok, és Árvácska lassan kezdett belebetegedni reménytelenségébe.

- Miért búsulsz kis barátom? Szépen süt a nap, esővel is bőven megáld az ég, mégis úgy lógatod a fejed, mintha egy zord sivatagban lennél.
- Hiába nyúlnak mélyen a földbe gyökereim, hiába szívják fel a tápanyagot, ha a valódi gyökereim nem ismerem, ha a múltamból nem meríthetek erőt, elsorvaszt a magány.
- De hiszen nem vagy magányos! Mi itt vagyunk neked. A barátaid. És hidd el, úgy szeretünk, mint…
- Mint szülő a gyermekét? Vagy mint testvér a testvért? Ezt akartad mondani? – csattant fel keserűen Árvácska, majd halkan hozzátette.
- Kérlek, ne haragudj! Tudom, hogy te jót akarsz és nálad jobb barátja nem is lehetne senkinek, mégis amire vágyom, azt nem pótolhatja a barátság. Nincs se apám, se anyám. Nincs múltam se. Miféle jövő vár így rám?

A szél fájdalmasan megrándult, mintha mondani akarna valami vigasztalót, de végül némán elfordult, nehogy Árvácska észrevegye vívódását. Árvácska előtt azonban nem tudta elrejteni érzéseit, s a kis fa rögtön rájött, hogy a szél egy titkot próbál elfojtani magában. Egy titkot, mely választ adhat származására. Egy titkot, mely enyhítheti fájdalmát.

- Kérlek, ha tudsz valamit, ne rejtsd el előlem! Ismernem kell a múltamat… még ha fájdalmas is – erősítette meg kijelentését, miután rádöbbent, hogy talán azért nem árulja el a titkot barátja, mert egy újabb fájdalomtól szeretné megóvni. - Kérlek barátom, mondd el, amit tudsz! – esdekelt Árvácska.

A mindig oly bölcs szél most tanácstalanul cikázott a falak közt, mintha csak újra és újra fel akarná söpörni az amúgy tiszta udvart. - Ha itt lesz az ideje, elmondom, kis barátom! - nyögte ki zavartan, és megpróbálta kedvesen megringatni Árvácskát.

De a kis fa dacosan megfeszítette magát, és nem hagyta, hogy a szél meghajlítsa.

- Ne szólíts többet a barátodnak! Ha nem árulod el azt, hogy ki vagyok valójában, ne nevezd magad a barátomnak! Mert… elmondom én neked, ki vagyok! Árvácska vagyok! - Kiáltotta dühösen. Árvácska! Így hívnak. Ez a nevem, tudd meg. Azért ez a nevem, mert… - hangja elcsuklott, és szemei megteltek könnyel -…mert árva vagyok!

Percekig csak némán zokogott, majd miután elfogyott minden könnye, előző napi élményével próbálta elterelni bánatáról figyelmét.

- Tegnap volt itt egy ember – kezdte szomorkás hangon.
Korábban is láttam már néha, de olyankor mindig csak átsietetett az udvaron. Most viszont, mintha csak miattam jött volna. Megállt előttem és hosszan nézett. Aztán kijött a műhelyből az a bajszos férfi, aki a munkákat szokta irányítani. Nem értettem, miről beszélnek, de valamiért úgy éreztem, mintha rólam esne szó. És… mintha Eprecskének nevezett volna a férfi. Legalábbis a néma falak éppúgy sugározták a melegséget, mint mikor az öreg vércse szokta említeni ezt a nevet. Mielőtt elment, kedvesen megsimogatott. Bárcsak értettem volna, miről beszélnek! Bárcsak tudnám ki is az az Eprecske!

A szél felkapta fejét az ismerős név hallatán. Megkönnyebbülten elmosolyodott, mert ő tudta, miről beszélhetett a két férfi. Oh, mióta várta már ezt a beszélgetést! Végre feloldhatja titkát!

- Elérkezett az idő! - Súgott sejtelmesen Árvácska fülébe. - Ma egy különleges történetet mesélek el! Egy történetet, mely Eprecskéről szól!

- Eprecskéről?! Hát valóban létezik?
- Hallottátok? A szél ismét mesélni fog! Eprecskéről fog mesélni! - kiáltoztak izgatottan a verebek. A hír futótűzként terjedt az udvaron, és hamarosan a környék minden madara Árvácska köré gyűlt.

- Sok-sok évvel ezelőtt egy fáradt madár egy különleges magot pottyantott ki csőréből – kezdett történetébe sejtelmesen a szél. - Egy eperfa magját. Sajnos, a mag egy börtön udvarára pottyant, ahol nem sok esélye maradt a túlélésre. De ez a mag maga volt az élni akarás. Tele volt életerővel, reménnyel és szeretettel, így nem adta fel, és gyökeret vert a börtönudvaron lévő egyik sarokban régről meghagyott földszigeten. Így született Eprecske.
Az első években nem zavarta, hogy egy börtön lett otthona, hiszen kedves természete révén rengeteg barátra tett szert, és mivel ő sem zavart senkit a börtönben, így gyors növekedésbe kezdett. Ezt a növekedést azonban már nem nézték jó szemmel a foglárok. Eprecske ugyanis olyan szép nagy lombkoronát öltött magára, amely eltakarta az udvar mellett álló őrtornyot és a falra szerelt biztonsági kamera látóterét. Bizony nem is sokáig büszkélkedhetett terebélyes lombozatával. Egy szomorú napon leveleit letépdelték, ágait visszavágták.

Sokan nem adtak volna egy lyukas garast sem az életéért, de ő nem adta fel és a következő évben ismét zöld ruhában pompázott. Hiába figyelmeztették barátai, hogy ne nőjön tovább, ő meg akarta mutatni magát. Azt gondolta, díszes lomkoronájával el tudja kápráztatni az őröket, akik majd hálásak lesznek a nagy melegben szolgáltatott árnyékért.

Tévedett.
Ágait ismét lekaszabolták, és ő ott állt megcsonkítva a perzselő napon reményt vesztve, várva végzetét. Senki nem tudta, életben maradt-e. A következő tavasszal, amikor a kinti fák már rég zöldbe öltöztek, Eprecske még mindig ugyanúgy csonkán, csupaszon állt, ahogy előző évben ott hagyták. Barátai már kezdtek lemondani róla, amikor egy szürke esős hét után apró zöld hajtások jelentek meg elgyötört testén.

Az udvar minden lakója vidám táncba kezdett az örömhír hallatán. Csak Eprecske nem tudott örülni az újabb lehetőségnek, melyet az élettől kapott. Tudta, hogy a növekedés a természete, és ez ismét magával hozza majd a gyilkos pengéket, melyekkel ágait visszavágják. És valóban. Hiába hozott abban az évben Eprecske már gyümölcsöt is, melyet a szigorú foglárok is jóízűen kóstolgattak, a parancs megszületett:

A fát ki kell vágni.

A kijelölt napon azonban akkora szél támadt a semmiből, hogy az udvar mellett álló őrtorony is belerokkant. A düledező torony elbontásig senki nem mehetett az udvarra, így Eprecske nyert egy kis időt. Ekkor történt, hogy a torony bontását felügyelő százados, megsajnálva a hányatott sorsú fát, kérvényezte a parancsnoktól, hogy hadd vigye el azt falujába, ahol ismét elültetné. Így szabadult Eprecske a börtönből, így lett szabaddá az élni akarás fája.

- Gyönyörű mese volt! - szipogtak a verebek könnyeikkel küszködve. Gyönyörű mese!

- Gyönyörűnek valóban gyönyörű, de mesének nem mese! – szállt le hirtelen az öreg vércse az ámuldozó madarak közé, akik hirtelen annyira megszeppentek, hogy még elmenekülni sem tudtak. De nem is kellett félniük, mert a vércse most nem vadászni jött. Öreg szemei boldogságtól csillogtak. - Már emlékszem! Mindenre emlékszem! – nézett körbe vidáman. - Tudjátok meg hát, amit most hallottatok, nem mese volt. Eprecske valóban létezett! Itt nőtt ezen a börtönudvaron. Pont itt, ahol most Árvácska áll. És, mielőtt ki akarták vágni, itt hullajtotta el mézédes gyümölcs-könnyeit, melyből Árvácska kinőtt. Árvácska, aki – most már tudjátok – csak nevében Árvácska.

- Éljen, éljen! Éljen Eprecske! - ujjongtak a verebek.
- Éljen, éljen! Éljen Árvácska! - örvendeztek a galambok.

És mi van most Eprecskével? – kérdezte a meghatottságtól könnyes szemmel Árvácska.

- Ő köszöni, jól van. Sokat gondol rád, és már nagyon várja, hogy ősszel végre téged is mellé ültessen a százados, aki a minap nálad járt – felelt mosolyogva a szél vidám táncba kezdve.

[…A Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet műhelyudvarán 2003 tavaszán - feltehetően egy madár által elpottyantott magból - egy eperfahusáng kezdett nőni. A gyorsan növekedő fát néhány év után biztonsági okokból visszametszették, amit minden évben megismételtek. 2008-ban a fa kivágása mellett döntött az intézet vezetése, mivel az zavarta az udvar rendjét figyelő kamera látóterét. 2008-ban a műhelyudvaron álló KÜ/5 számú őrtornyot a tartószerkezeteiben bekövetkezett állagromlás miatt el kellett bontani. A torony alatt növekvő fát 2008 tavaszán az intézet munkavédelmi vezetője – parancsnoki engedéllyel – kiásatta és a galgahévízi ökofaluban ismét elültette. 2009 tavaszán, a műhelyudvaron a korábbi fa helyén – egy bent maradt gyökérből vagy elhullajtott gyümölcsből - egy új csemete sarjadt ki, mely hasonló okokból ősszel várhatóan követi elődjét a Galgahévízre.]

Fa elhelyezkedése: Fővárosi Bv. Intézet I. objektum, műhelyudvar (1055 Bp. Nagy Ignác u. 5-11)
Faj: eperfa
Kora: 2
Magassága: 3,5m
Törzskerület: 3
Jelölő: Schmehl János bv. dandártábornok

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 116 (12. hely)

2. A vajali szürke nyárfa

A vajali szürkenyár Magyarországon a ma ismert legnagyobb törzskerületű ilyen fa. Nem sokkal a törökök végleges kivonulása után, az 1700-as évek elején dúló sorozatos pestis járványok végeztével, Mór szinte elnéptelenedett. A három utca lakossága és a környező puszták népe elszegényedett, megviselt magyarokból állt. A jó minőségű földek, amelyek Mór határában voltak, műveletlenek maradtak, mert nem volt munkaerő. Ezért történt az a Mór szempontjából fontos esemény, hogy német nemzetiségű lakosokat telepítettek a kihalt házakba, és velük szándékoztak a határterületeket megműveltetni. Körülbelül erre az időpontra esik az első lehetséges utalás, hogy Mór határától fél kilométerre, a Vajal-forrás táplálta nedves, ingoványos területen, hatalmas szürkenyárfák és fűzek tövében kidugta fejét egy új szürkenyárfa-csemete, sok társával együtt.

Kilenc generációval ezelőtt egész másként festett a táj. Értéke csupán a földnek, a földben megtermett növényeknek és az azon nevelt állatoknak volt. Az emberek élete az időjárástól, a földterületek jó beosztásától és az állandó, szorgalmas munkától függött. Viszont a lakosság jó részének nem volt földje, hanem Mór két földesurának földjét voltak kénytelenek művelni. Jobbágyok és zsellérek voltak, akik hajnaltól estig idegen földeken dolgoztak a megélhetésért, saját házukra, kertjükre alig maradt idejük, viszont adózniuk kellett. A betelepített németek nagy részének ez a sors jutott. A kötelező heti két nap robot helyett a helyi földesurak egyfolytában dolgoztatták a lakosságot, és ha lázongani mertek, törvényes eszközökkel, botozással büntették őket.

A szürkenyárfák környékén csöndes volt az élet. Nem hallatszottak a gépek mára megszokott állandó zörejei. Csöndben növekedhettek a csemeték, időnként egy-egy fával, terméskővel rakott ökrösszekér vagy kukoricacsővel megpakolt lovas kocsi zötyögött végig a poros földutakon. Hajnalban emberek mentek kapával, kaszával a vállukon, majd alkonyatkor hazafelé poroszkáltak, mélyen lehajtva fejüket. Hallatszott néha távoli kopácsolás, amint épült egy csűr, egy gabonatároló, egy istálló, de a fák környékének nyugalmát csak nagyon ritkán zavarta meg egy-egy betévedt szarvasmarha. Vajal-pusztának hívták a vajali szürkenyárfákhoz legközelebb eső lakott települést, ami mára régen Mór része, és Vajalhoz tartoztak legelők, szántók, kukoricaföldek és szőlők. Ezek határáról, elhelyezkedéséről nincs pontos adat, de valószínűsíthető, hogy a mai falatnyi terület, amelyen a szürkenyár áll, sokkal nagyobb kiterjedésű nádasban születhetett. A megművelhető terület mégis nagy volt, és a földesurak házakat, kastélyokat akartak maguknak, mindezt persze a lakosság erejére bízták. A robotra fogott emberek hidat építettek utakon, követ hoztak a kőfejtőből, téglaégetőt, mészégetőt, malmot építettek, a földesúr erdejéből gombát, csigát, mogyorót, gesztenyét szedtek az uraság parancsának engedelmeskedve. Az urak tényleg nagyon odafigyeltek, hogy semmi se vesszen kárba.
A munka ugyan kemény volt, és a lakosság ennek ellenére szegény, mégis a forrás közelében minden ősszel felcsendültek a szüreti szorgoskodás hangjai. Vajalon sok szőlő volt, és a szüret közeledtére csengős kocsik zörgése, vidám szüreti dalok éneklése, füttyögés és derű volt a jellemző. Ezt a természetes örömet még az sem kisebbítette, hogy csak kevés ember szedte a saját termését, és azok sem mérhettek bort, mert akkor a földesúr elkobozta a hordóikat. Mór a borából szerezte ekkor vagyona java részét.

A németek keze nyomán szépen fejlődő móri mezőgazdaságot az uralkodók sem hagyták figyelmen kívül. Mária Terézia mezővárosi címet adott Mórnak. Kézművesek is laktak már itt, vargák, nyergesek, bőrkészítők, szűcsök. A környékbeli falvak kézműveseivel aktív kapcsolatot tartottak az uradalmak, így nem a nagyvárosokba mentek, ha valamire szükségük volt, hanem a közeli falvakban tudták, kihez kell fordulni. Ezáltal az úthálózat is egész másként festett, mint ma. A vajali szürkenyárfák élete még ekkor is nyugodt volt. Új földeket ritkán vetettek művelés alá, az eddigi területeken gazdálkodtak a földesurak. A bormérés tilalma és a rengeteg robot miatt Mór népe állandóan lázongott, feszültség uralkodott rajtuk, amely alkalmanként kitört, aztán elfojtották, ismét kitört, és ismét elnyomták. Ezért gyakran jártak katonák és pandúrok a határban, szökött lázadókat keresve. Gyakorta lehetett pusztító tűzvész lángcsóváit látni a falu felett, amelyet sokszor akarattal keltettek életre indulatukban az emberek. Az 1800-as évek elején, Mór katonai hátországi támaszponttá vált, amely a franciák támadását volt hivatott megállítani, sikertelenül.
A város kézművesei, hogy megerősödjenek, céhekbe tömörültek. 1810 és 1812 között a területen rengeteg jól észlelhető földrengést éltek meg a szürkenyárfák. Az első erős földrengés a közeli Csóka-hegy alatt volt, amit számtalan kisebb, észlelhető mozgás követett. A földrengések okát Kitaibel Pál vizsgálta a Móri-árokban. A megrongálódott várost újjáépítették, szüntelenül hordták az építkezéshez szükséges köveket és fákat. A lakóépületeken kívül Vajal-pusztán juhistállók, szénaszárító, gabonapajta épülésének is szemtanúja lehetett az akkor már megnyúlt, erős törzsű, egészséges ifjú nyár. Messzire tekintve császári méneseket láthatott a vajali legelőn, juhnyájakat, és mindig dolgozó embereket. A század harmincas éveiben kolerajárvány pusztított Móron. A negyvenes évek nemzeti forrongásainak örültek a lakosok, úgy remélték, végre könnyebb lesz az életük, felszabadulhatnak földesuraik elnyomása alól. Igyekeztek ezt az időszakot kihasználni, a földesúr földjeiről fát és egyéb terményeket lopni, mert az uraság nem tudott mit kezdeni velük. Ezt később szigorúan megtorolták. Habár a zsellér és a jobbágy szó lassan eltörlődött, keletkeztek helyette mások, amelyek szintén ugyanazt jelentették: napszámosok, szolgák, cselédek.

Egy hideg, december végi hajnalon fegyverropogás furcsa zaját hallhatta a szürkenyár a távolban. Mór határában csaptak össze Perczel Mór csapatai az osztrák csapatokkal, és a magyarok vesztettek. Mór katonai megszállás és Habsburg uralom alá került. Az ezt követő mezőgazdasági helyzet Mór legrosszabb időszakai közé tartozik. Évente újabb és újabb csapás érte a szőlőtermelést, amire a város berendezkedett. Fagy, jégverés és a filoxéra, illetve más betegségek pusztították el a szőlőket és az egyéb termést is.

A város népe elszegényedett. Az 1900-as évek elejétől lassú gazdasági javulás kezdődött. A szőlőket szénkéneggel, rézgáliccal permetezték, a bort felvásárolták, és a gazdaság fellendült. Óvodák, iskolák nyíltak, népkönyvtár alakult, dalegyletbe, nőegyletbe, polgári kaszinóba jártak a lakosok. Megjelentek az első csépelést és aratást segítő gépek is, 1914-ben kigyúltak a lámpafények a nagyközség felett.

A nagyra nőtt szürkenyárfák területe már a lakosok tudatában is élt, amely mellett számtalanszor haladtak el a földekre bandukolva vagy a kőfejtőhöz menet. A nyárfák először érezték a permetszer ízét, csodálkoztak az örökös éjszakai fényeken, hallották a nyáron felzakatoló cséplőgépeket. Nem voltak már sokan, jó részüket csemetekorukban lelegelték a nyulak és az őzek. Hatalmas és idős példányok pusztultak el nyári viharok során, kidőltükben fiatal fákat csapva agyon. Voltak erős nyárfák, amelyeket kivágtak tüzelésre az évszázadok során a szegény és fagytól gyötört emberek.
Az első világháborúban ismét szegénység köszöntött a lakosságra, amely a második világháború végéig kitartott. A legfőbb probléma a munkahelyek hiánya volt, ezért szénbányászattal próbálkoztak a Vértesben, és tégla-, illetve mészégetéssel. A világválság csak súlyosbította a gondokat. A bornak nem volt piaca, nagy földek hevertek parlagon, a móri napszámosok ínséges időket éltek meg. Éheztek és fáztak. Olyan nagy lett a szegénység, mint még soha, a mezőgazdaság kiszámíthatatlansága miatt, és a lakosok egy része kivándorolt Amerikába. Idős nénik és bácsik még emlékeznek erre az időre, amikor mezítláb kellett télen iskolába menniük, nem volt semmi ruhájuk, és egy szem alma vagy kockacukor olyan értéket képviselt, amit mi el sem tudunk képzelni. A szürkenyárfák közelében vasutat fektettek, amely összekötötte Mórt Pusztavámmal, és szállították rajta a jó minőségű vértesi szenet. A lakosok számára is elérhetővé vált a vonatközlekedés a falvak között, a vonatokat eleinte lovak húztak. Gyakran jártak nehéz, feketeszénnel megpakolt vagonok, és hallatszott a zakatolás és a sípszó a Móri-árokban. A második világháború előtt a nagy szegénység megoldására először próbálkoztak meg Mór gyönyörű fekvését kihasználni a város vezetői. Észrevették, ha parkosítanak, utakat, piacokat, tereket építenek, mások szívesen látogatják a községet, ami pénzt jelent az itt lakóknak. Kialakult a bornap, tovább folytatták a búcsúk és országos vásárok hagyományát.

Hitler uralomra kerülése előtt már előkerültek az antiszemitizmus megnyilvánulásai, elsőként az iskolákban. A tanulókon keresztül mindenkit leinformáltak. A háború alatt a kaszárnyákat felújították, és katonákat szállásoltak el. A nyilaskeresztes mozgalom erős volt Móron, a háborús pszichózisnak sok áldozata volt. Az itt lakó németek előnyt próbáltak kovácsolni helyzetükből, és kapcsolatot tartottak az anyaországgal.

A szürkenyárfák körül elhanyagolt volt a vidék, a legelők elgazosodtak, állat nem legelészett rajtuk. A szőlők közét felverte a dudva, a karók kidőltek, a termést csak néhol szüretelték. Az erős férfiak helyett a föld megművelését tízévesnél fiatalabb gyerekek végezték. Aztán jöttek a bombázások, aknák robbantak itt és ott, lövések zaja hallatszott hosszú hónapokon keresztül… A háború minden élelmiszert felemésztett, a gabonát, a húst, a gyümölcsöt mind elvitték. Hiába osztottak vetőmagokat és adtak fiatal katonákat a gazdákhoz, nem volt elég. Nem volt munkanélküliség, mert minden valamirevaló embert elvittek katonának, így munkaerőhiány keletkezett. A németek betörtek Mórra is, felforgatták a szőlőhegyeket, felkutatták a zsidók házait és kifosztották azokat. Ez az időszak sem tartott sokáig, mert már közel voltak az orosz hadtestek. A német-orosz frontvonal hosszú ideig mérkőzött egymással éppen itt a Móri-árokban és a Vértesben, mire Mór felszabadult. A háború után azokat a svábokat, akik segítettek a német hadtestnek, kitelepítették, és helyettük magyarok foglalták el házaikat. A móri népnek semmije sem volt, az állatokat megették vagy elpusztultak, nem volt állati erő, sem ember, sem vetőmag a földek megmunkálásához. Végre elkövetkezett a móriak által már évszázadok óta várt földreform, amelyben az állt, hogy aki akart, földhöz juthatott. Gépeket hoztak be, hogy pótolják a munkaerőhiányt, és az állatok munkájának hiányát, megjelentek a traktorok. Ipari és kulturális fejlődés időszaka kezdődött, amelyet a szürkenyárfák is megéreztek. A nedves területeket lecsapolták, csatornákat ástak, árkokat mélyítettek, elvezették a vizet a földekről, így téve azt megművelhetővé. A gépek fizikai ereje egyre kisebbítette az élőhelyet, oda is be tudtak menni, ahová addig az emberek nem tartották érdemesnek. A gép ereje leküzdötte a talaj okozta nehézségeket. Megépült egy gépgyár is, amely munkát adott a népnek. A mezőgazdaságot is megszervezték, ésszerűen, átláthatóan, minden földdarabot megműveltek, és erre jött létre három termelőszövetkezet is.
A település fokozatosan fejlődött, 1948-ban városi címet kapott. Az 50-es évektől sok munka volt az útépítéseken, építkezéseken. A földeket gondozták, a szénbányászat folytatódott, mellette elkezdődött a bauxit kitermelése is a Vértesből. Fontos lett az oktatás, az értelmiségi réteg kinevelése, szakképzés indult, és a házakban megjelent a televízió.
A mezőgazdasági termelés gyors ütemű fejlesztésére törekedtek a termelőszövetkezetek, szőlőt telepítettek, gyümölcsösöket ültettek, állattenyésztő telepeket létesítettek, permeteztek és gépesítettek a munkaerőhiány miatt. Kihasználták Mór szárazabb klímáját, és a vízigényes növények vetési területét csökkentették.

A 60-as, 70-es években, miután a mezőgazdaság nem hozott kellő fejlődést, Mór az ipar fejlesztésével próbálkozott. Sorra épültek a gyárak, nehéz-, könnyűipari gyárak. Járműkészítő üzemek, autóbuszgyár létesült a közelben, és sokkal többen mentek az iparba dolgozni, mint a mezőgazdaságba. Mivel sok munkalehetőség volt, a pusztákról sorra költöztek be a lakosok, és más helyekről is jöttek a városba. Ezért új lakások épültek, köztük az első lakótelepek is.

A szürkenyárfák élőhelye ekkorra zsugorodott mai méretére, ami 8500 négyzetméter. Ennyi maradt a számukra a nagy kiterjedésű szőlősök, gyümölcsösök, hétvégi házak hatalmas területe mellett. Nem kétséges, hogy életben maradásukat csupán a Vajal-forrásnak köszönhetik, mely a területet használhatatlanná tette, illetve fajuknak, amely nem képvisel sem túl nagy faipari, sem tüzelési értéket. A hatalmas nyárfára szemet vetettek ugyan fiatal gyerekek, akik testébe szögeket ütöttek, és fakunyhót próbáltak építeni rá, de az idő elmúltával a gyerekek felnőtté váltak, a nyárfa pedig élt tovább, magán hordva deszkákat, melyek lépcsőül szolgáltak. ’89 után Móron a móri mezőgazdasági üzemek nagy része tönkrement, sokkal olcsóbb termékek özönlöttek be külföldről. Az emberek közül sokan ismét munkanélküliek lettek. A menedéket az ipar jelentette, autóalkatrész-gyárak létesültek Mór külterületén, melyek sok embernek adtak munkát. A mezőgazdaságba csak bátor vállalkozók vágtak, főként tanult borászok. A rendszerváltás után a vajali szürkenyár környékén lévő szőlők gazdátlanul és megműveletlenül álltak hosszú évekig, lassan átadva magukat az aljukat felvető gazoknak, virágoknak, fiatal facsemetéknek. A táj egészen természetesnek hatott, fácánok rikkantottak tavasszal, vörös bundás rókák kotortak lyukat maguknak a puha löszös homokban, nyulak kölykeztek az öreg tőkék alatt, őzek legelésztek a felhagyott sorok között.

A külföldről behozott áruk tengernyi áradatának hulladéka viszont meglátszott a környéken. Itt is, ott is szeméttel lehetett találkozni, építési törmelékkupacokat vittek a közeli nyárfák tövébe, a szőlőművelés vegyszeres dobozai, mérgek ampullái áztak szép lassan az ingoványban. Az ezredfordulón és mostanában a Móri-árok területére a mezőgazdaság és az ipar egyaránt jellemző. A vizes területeken kívül az összes létező földterület művelés alatt áll. A korábban felhagyott szőlősöknek új tulajdonosai lettek, akik gyümölcsösöket, szőlőket telepítettek. Ezek a vizes területek a legtöbb ember szemében értéktelenek, haszontalanok, viszont kinevelődött egy új, hártyavékony rétege a népességnek, a természetvédők, akik meglátták, milyen fontos egy-egy ilyen terület és a rajta kialakult élővilág.
A vajali szürkenyár és kicsivel fiatalabb társai, amelyek éppúgy hatalmas méretű, öreg fák, ma már védett területen állnak, állandó küzdelemben a környék termelőivel, a szeméttel, az özöngyomokkal. Öröm védeni egy ilyen idős tanút, aki ennyi mindent láthatott, érezhetett Mór környékén, amit mi csak könyvekből tudhatunk.
Sós Viktória – Móri-árok Természeti Öröksége Alapítvány

Fa elhelyezkedése: Mór, Vajali nagyforrás dülő, GPS: 47022’24.74” É, 18013’40.07” K
Faj: Szürke Nyár
Kora: 150-300 év
Magassága: 18 méter
Törzskerület: 910 cm
Jelölő: Móri-árok Természeti Öröksége Alapítvány

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 2020 (2. hely)

3. Mezőhegyesi vérbükk

Minden útikönyv megemlíti Mezőhegyes híres angolparkját, amelynek leghíresebb fája a vérbükk volt. 2011. március 24-ig: ”Báró Podmaniczky Béla ménesparancsnok 1908-ban hazai és külföldi faiskolákból többfajta facsemetét hozatott, és azokat egymás mellé, csoportosan telepítették. Ezt az angolparkot eredetileg Podmaniczky-ligetnek hívták. A park legszebb fáinak egyike a vérbükk, de van itt celtis vagy ostorfa, hegyi juhar, japán aranyfenyő, törökmogyoró, bokrétafa, hársfa, magas kőris, jegenye nyár, japán akác, tiszafa, továbbá spiriabokor, bukszusbokor, tamariszkusz- és hóbogyóbokor.”

102 éven át a vérbükk tanúja volt Mezőhegyes történetének. Átélt két világháborút, túlélt minden „fordulatot”. „Lakott” Béke téren, most pedig Szent György téren.

Generációk játszottak, hűsöltek hatalmas lombja alatt, és csodálták évszakonként változó színeit. Az utóbbi években gyakran kezelésre szorult, de a város irányítói óvták, ápolták a famatuzsálemet. 2010. június 18-án a pusztító jégvihar nem kímélte az öreg, korhadó ágakat sem. Kordonnal kerítették el, nehogy balesetet okozzanak a leszakadó ágak.
Az idei tavaszon nem minden fa ébredt újra. A vérbükk állapotáról ellentmondásos szakértői vélemények születtek. Volt, aki további 10-15 évet jósolt még neki, volt, aki különös gombabetegségről beszélt… A civilek vezetője elhamarkodottnak találta a városszerte meginduló fakivágásokat, és ez ellen mint képviselő is hallatta hangját. Az egyesület szalagok felkötésével szervezett szelíd figyelemfelkeltő tiltakozást.

2011. március 24-én láncfűrésszel döntötték a földre a platán után második legidősebb fáját a városnak… talán túlzott óvatosságból, talán kommunikációs hibából, vagy…
A vérbükk halála hatalmas vitákat kavart. Cikkek jelentek meg szaklapokban, internetes oldalakon. Vizsgálat indult a szakminisztérium által, az illetékes környezetvédelmi hatóság által. 2011. március 26-án csendes tiltakozást szervezett a fa búcsúztatására az egyesület, mécsesek lobogtak napokon át a hatalmas törzsön: szinte hihetetlen ez, éppen a parkjairól, fakülönlegességeiről híres alföldi városban!

2011. április 24-én egy séta kapcsán kis fakezdeményekre lettünk figyelmesek: DE HISZEN ÉL!!! És el is döntötte ő maga a szakértők vitáját. Azóta szépen fejlődik, újabb szakértők ígéretesnek ítélték a kis egyedeket. Az önkormányzat körbekerítette, így a 102 év folytatódhat, akár a láncfűrésszel szemben is. Jobban kell vigyáznunk az értékeinkre!

Fa elhelyezkedése: Mezőhegyes, Szent György tér, N 46°18' 54,7"; E 20°49' 06,3"
Faj: Vérbükk
Kora: 102 év + 2 hónap
Magassága: 50 cm
Törzskerület: 1 cm
Jelölő: Város és Környezetvédő Egyesület

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 937 (3. hely)

5. A ságvári Képes-fa

„Akit Ságvárra vet a sorsa, ráadásul érdeklődik e somogyi község múltja iránt, annak nemcsak néhány évtizedre kell visszatekintenie, hanem majd’ 19 000 évre, hiszen az emberi megtelepedés legkorábbi nyomát, a szőlőhegyen feltárt jégkorszaki rénszarvasvadász-tábort ennyi idősre becsülik a tudósok. A református templom mellett szemünkbe ötlik egy falmaradvány, amely római erődítmény része volt 1600 évvel ezelőtt. A Tömlöc-hegy késő római kori temetőjének ókeresztény emlékei arról mesélnek, hogy akkoriban ugyanazokat az imákat mondták itt, mint amiket mi is magunkénak vallunk.” (Részlet Gárdonyi Máté: Ságvár öröksége című könyvéből.)

A Ságvárért Egyesület 2005-ös megalakulásakor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felújítja és megőrzi a régi időkből ránk maradt örökségeket. Egyik ilyen örökségünk a Képes-fa is, amelyet szeretnénk megőrizni az utókor számára. A legenda szerint 1520 táján egy éjszaka nagy fényesség szállt Somogy egén, és Andocs felett Mária jelent meg angyalaival, csodálatos énekektől kísérve. Nagy csodálkozással és félelemmel látták másnap reggel, hogy a falu közepén tornyos kis kápolna áll, oltárán Máriát és a kisdedet ábrázoló szoborral. A legenda azt tartja, hogy a kápolnát az angyalok hozták el Kalocsáról. A szobor ma is az andocsi kegytemplom oltárán áll. Évszázadok óta zarándokok keresik fel az ország minden tájáról a csodatévő Szűz Máriát, akinél a kérések meghallgatásra találnak.

A leghűségesebb zarándokok közül valók a székesfehérvári egyházközség tagjai, akik évszázadok óta visszajárnak Andocsra. 1706-ban a város magisztrátusa elrendelte, hogy a nagy pestisjárvány elmúlásának örömére hálaadó körmenetet tartsanak, amelyen minden háztól legalább egy főnek részt kell vennie. Ezen a körmeneten határozták el, hogy minden év szeptember első vasárnapján (Őrangyalok vasárnapja) az andocsi Szűz Mária előtt tisztelegnek. Azt, hogy e fogadást 1824 előtt mennyire tartották be, nem tudjuk, de e dátumtól fogva jegyzőkönyvben rögzítik eme nevezetes eseményen történteket, és beszámolnak arról, hogy hányan vettek részt. A zarándoklat akkoriban hat napig tartott, ennyi idő alatt fordultak meg Andocsról. Csütörtökön hajnalban indultak, Gamásza-pusztán éjszakáztak, majd Kilitinél mise és ebéd után letértek a hagyományos útról, és erdők-mezők útjain járva közelítették meg Kapolyt, ahonnan továbbmenve szombat déltájban érkeztek meg Andocsra. Vasárnap délben indultak vissza Fehérvárra, ahová kedden érkeztek, megtisztult lélekkel, elfáradt testtel.

Ezen út egyik pihenője a Jabára vezető út mellett, a 300 évesnek mondott tölgyfa alatt volt, amelynek törzsén volt elhelyezve egy Szent Vendelt ábrázoló festmény, amelyen a szent bárányokkal körülvéve látható. A szentképet a székesfehérvári zarándokok hozták 1930-ban, állítólag ez idő tájt az állatok között dúlt valamilyen járvány, ami nagyon megfogyasztotta a máskor népes nyájakat, amelyek a zarándokok útját kísérő dombokon legelésztek.

Ez alatt a Képes-fa alatt (ahogy elnevezték) pihentek és imádkoztak, de Gám-pusztáról is hoztak le kalácsot és hűvös aludttejet a fáradt zarándokok megvendégelésére. Gyalogos búcsújárók utoljára 1951-ben jöttek Fehérvárról a Képes-fa irányába. A fehérváriakon kívül a környék búcsújárói is útba ejtették a fát, így a ságváriak is, akik szeptember második vasárnapján keresték fel az andocsi Szűz Máriát.

Az 1980-as évek elején a sérült, összefirkált képet Együd Árpád Kaposvárra vitte restaurálásra, váratlan halála után felvették a hagyatékába, s csak hosszas levelezés után kaptuk vissza. Egy kiállításon bemutatásra került, azóta hollétéről nem tudunk, valaki egy szerény Szűz Mária szoborral pótolta a kép hiányát.

Egyesületünk 2010-ben elhatározta, hogy az elveszett kép helyett újat készíttet. Molnárné Szolyák Éva, egyesületünk tagja felajánlotta, hogy megfesti a képet, amelynek keretét Horváth Zoltán készítette el. Az új kép felszentelésére 2011. május 7-én került sor. Dr. Gárdonyi Máté, Balatonkiliti és Ságvár plébánosa több mint 200 fő előtt kért áldást az öreg tölgyre és annak új képére. Az ünnepségre több településről is érkeztek, a legtöbben Ságvárról, de voltak Balatonkilitiről, Lulláról, Andocsról és Székesfehérvárról is.
A Képes-fának régen csupán egyházi szerepe volt, mára viszont világi események is fűződnek a nevéhez: túraútvonal, közösségi és családi kirándulások színtere lett. Egyesületünk ezért is tartja fontosnak a fa megőrzését és környezetének védelmét. Szeretnénk, ha ez az újból felfedezett kincs sokáig fennmaradhatna festői környezetével együtt, hogy az elkövetkezendő nemzedékek is büszkék lehessenek rá.

Fa elhelyezkedése: Ságvár, Börevári-rét (Sz:46,49,21.45 H:18,3,18.81)
Faj: kocsányos tölgy (Quercus robur)
Kora: 350-380 év
Magassága: 20-25 méter
Törzskerület: 578 cm
Jelölő: Ságvárért Egyesület

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 827 (5. hely)

6. A szőkedencsi 700 éves hársfa

A szőkedencsi hársat 700 évesre becsüljük, tehát az Árpád-ház kihalása környékén láthatta meg a napvilágot. Gyökeret azonban még ennél is korábban ereszthetett! A körben álló, szorosan egymáshoz simuló hatalmas törzsek arról árulkodnak, hogy ők egy anyanövény sarjai. Ha ez így van, akkor az anyatő akár Szent István királyunk országlását is láthatta, sőt, még Árpád apánkat is megérhette. Ami nekünk történelmi távlat, az ennek a fának nem is oly nagy idő! A nagy öreg sok régi történetet ismerhet, nagy titkokat őrizhet.

A szőkedencsi hárs az ország nevezetes fáinak egyike. Kevés hatalmasabb, öregebb hársról tudunk! Érdekes, hogy az öreg fák régi kutatói, Kaán Károly, Rapaics Raymund, Balogh András nem említették. Az újabb idők farajongói viszont már hírt adtak róla. Tardy János a „Magyarországi települések védett természeti értékei” című nagy összeírása említi a fát. Így ír róla: „Kora és mérete alapján dendrológiai ritkaság, és az országban talán egyedülálló példány”. Pósfai György faimádó megmérte és bemérte a temetődombi óriást.

A fa pontos helye: ÉH 46,55590, KSZ 17,26072. A helymeghatározás kis pontatlansága nem jelenthet ellenére rátalálnak, akiknek kedvtelése a bemért nevezetességek felkeresése. Ők a Geoláda mozgalom hívei, akik egyik üzenődobozukat a szőkedencsi hárs nagy üregébe helyezték el.

De aki nem műholdas térképpel tájékozódik, az is könnyen megleli a fát. Ha a 7-es jelű főúton halad a főváros irányából Nagykanizsa felé, akkor a 183 km-t elérve, bal kéz felől könnyen meglátja a magasra ágaskodó, hatalmas fát. Messziről is látszik, hogy a fa alatt sírok sorakoznak, a szőkedencsi temető sírjai. A temető mellett hiába keressük a települést, az innen még jó két fertályórai járásra, az út másik oldalán van. E főút mellett biztosan nincs, de talán máshol se még egy ilyen település, ahol a faluban elbúcsúztatott halottat utolsó útjára a forgalmas utat keresztezve kell elkísérni. Az országút régi idők óta, talán régebben is, mint mi gondolnák, ezt a nyomot tapossa. Ez nem lehet oka a helyzetnek. A falu a török időben települt az út túloldalára. A fa már felnőtt korú lehetett, mikor láthatta elnéptelenedni maga mellett a települést. A fák nem tudnak elmenekülni, mindig maradnak őrizni az eltemetett múltat.

Az útról azért is könnyű meglátni a fát, mert magaslaton áll. Sőt, ha alaposan szemügyre vesszük a vidéket, akkor észrevehetjük, hogy szinte ameddig a szem ellát, mindenre rálátunk. No, nem magasról, de azért felülről szemlélhetjük a tájat. A sírkert és a régi Dencs egykor a környék legmagasabb dombjára épült, a fa pedig ennek legtetején áll. Olyannyira, hogy a talaj nem is tudott megmaradni a fa alatt, folyamatosan csúszik ki a lába alól. Így meséli el nekünk a fa, hogy milyen magas volt a domb annak idején. Erős, vastag gyökerei belemarkolnak a földbe, és nem engedik teljesen lekoptatni a dombtetőt.

A temetődombi fa kislevelű hárs. A faj Európában, és azon belül Magyarországon is honos. Tölggyel, gyertyánnal összefogva nagy területeket hódítottak meg, erdősítettek be a Dunántúlon és az Alföldön is. A szőkedencsi hársnak nem kellett nagy utat bejárnia, hogy ide kerüljön. Szülei a környék erdeiben élhettek annak idején. A kislevelű hárs nem a dombságok, inkább a hegyvidékek növénye, de az ilyen szőkedencsi, meszes talaj igen kedvére való, ahol nagy kort képes megélni. A fa ma is jó állapotban van. Gyökere ép, egészséges, erősen tartja, és gazdagon táplálja a fát. A gyökérnyak jelzi, hogy a fa körüli terep a jelenleginél jó egy méterrel magasabban volt valamikor. Törzse a korához képest rendben van, sokáig képes a táplálékot a gyökér és a korona között közvetíteni. A törzsén lévő odvak nem veszélyesen nagyok. Csak az egyik törzs kezdett kidőlni a kötelékből. A veszélyre a gyökérnyak és egyes támasztógyökerek repedése figyelmeztet.

Koronája hatalmas és csodálatos. Szép ágrendszere csodálói lábai elé hajlik. Egészséges, zöld lombköpönyege a földet súrolja, mint királyok palástja. A hársnak láthatólag sok ideje van még hátra!

A szőkedencsiek nemcsak szeretik és büszkék a hársukra, de derekasan gondoskodnak is róla! Elődeink is kedvelték, főleg virágának nektárja, terméséből főzött teája, faragható fája miatt. A templomok oltárát díszítő faragások, szobrok is hársból készültek. A nagy, öreg fák legtöbbje kastélyok kertjében áll, a birtokosok védelme alatt. Ennek a fának gazdája ellenben a közösség. Hogy mi módon óvták, védték az emberek, arról több meséje is van a fának. Az első, hogy a legszűkösebb időkben sem áldozták fel melegedni vagy hajlékot építeni. Más fákból raktak tüzet és ácsoltak épületeket. Aztán mesél a szőkedencsi Varga Istvánról, az ő gondoskodó szeretetéről. István nagyon félthette a fát. Meg akarta óvni a haszonlesőktől. Fémlemezre domborított betűket, és a lemezt a fa törzsére szegelte. Apró pici szegekkel, hogy a fának ne fájjon. És így hirdette, hogy a fa védelem alatt áll! Sok-sok fára szögelt hirdetményt láttam, de nem emlékszem ilyen esetre, hogy valaki ne öncéljáról adott volna hírt. Most is akad mesélnivalója az öreg hársnak a település gondoskodásáról! Mesélheti, hogy Szőkedencs vidéket fejlesztett, és itt a vidékfejlesztés a hárs ápolása. A falu elment a vidék fejlesztésének hivatalába és pénzt kért az ápolására. Így esett meg az a történet, mely ritka, mint a fehér holló, hogy egy fa gondozására közel három millió magyar forintot lehetett költeni. A munkáknak most értünk a végére.
A legfontosabb feladat a korona megtisztítása volt. Fadoktoraink a száraz ágakat levágták és a vázágak üregeit kitisztították, lekezelték. Kötelekkel segítették a koronát megtartani, hogy a megfáradt, elnehezült óriási vázágak nagy viharban se szakadjanak le. Ehhez a gyógymódhoz minden kezelt, idős fa hozzájut. Ez még nem mesébe illő történet. De az már igen, hogy volt lehetőség a fa gyökérzetének megóvására is! A gyökérnyaktól lebukfencező földet a csurgó vonalán kívül egy térdmagasságú támfallal tudtuk megállítani. Sőt lehetőség nyílt a föld évenkénti, óvatos visszahordására is. De még arra is, hogy a támfal tövében árok kerekedjék, az árokba tápdús föld kerüljön, mely hosszú időre bőséges táplálékokkal látja el a fát. A többtörzsű fa egyik kiszakadófélben lévő törzsét is volt mód mankóval alátámasztani. Kerülhetett a fa mellé egy tábla, mely hirdeti annak dicsőségét és alája egy pad is, melyen a fa látogatói kényelmesen megpihenhetnek.

A hárs titka

A temetőben mindig sok titok lakik. Titkot őriznek azok, akiket itt eltemettek, talán titkot őriznek azok is, akik halottaikhoz járnak látogatóba, de sok titok tudója lehet a temetődombi hárs is. Talán a gondoskodást úgy hálálta meg, hogy egy titkát nemrégiben feltárta, melyet most látogatók is láthatnak. A falu őrizte emlékét egy kápolnának vagy templomnak, mely a hárs mellett állt egykoron, még a török idők előtt. Az ápoláskor ásott árok felfedte ennek a templomnak romjait. De az árkot a kíváncsiság tovább mélyítette. A mélyülő árok még régebbi idők, Árpád-kori templom maradványait tárta fel. A hárs, a templom és a település szorosan együtt élték életüket. A hársból hárs sarjadt, a templomra templom épült, a szülők gyermeket neveltek. A közösségnek Isten házára volt szüksége, a háznak szép környezetre, a gyülekező híveknek árnyékra. Így éldegéltek együtt a hárs és a falu. Így meséli a hárs a régi idők történéseit, az áttelepülésről, a dombtetőről, a gondoskodó falusiakról és az öreg templomról.
Ha valakinek erre vezet az útja, érdemes felkeresni az öreg mesemondót! Megérdemli a tiszteletet, érdemes körbetekinteni a csodálatos vidéken, gondolatban átölelni a fát, és beszédes lombjának árnya alatt csendben hallgatni, amint elsusogja történeteit.

Fa elhelyezkedése: Szőkedencs község köztemetője (7. számú főközlekedési út mellett, GPS: ÉH 46,55590 KSZ 17,26072)
Faj: Kislevelű hárs (Tilia cordata)
Kora: 700 év
Magassága: 25 méter
Törzskerület: 1148 centiméter
Jelölő: Szőkedencs Község Önkormányzata

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 617 (6. hely)

7. A dévaványai "Makkfa"

Helybeliek úgy mesélik, hogy a fát 1890 körül ültették Dévaványán, a vasút építése idején. Ez alatt a fa alatt pihentek meg a messzi tanyákról, Gabonásról, Réhelyről, Barcéról, Katalszegről, Berekről iskolába járók az 1930-40-es években. Abban az időben még mindkét oldalon fasor állt, de a villamosításkor ezeket kivágták. Ez a fa maradt meg hírmondónak, illetve a vasútállomásnál még három-négy darab. Évekig itt csatlakoztak a Kántor gyepre kijáró csordához a Bogya telepi tehenek, és este itt várták a gazdák a jószágokat.

Csomóponti elhelyezkedése miatt a fát éveken keresztül hirdetőoszlopnak is használták a lakosok. Ennek a következménye az lett, hogy a fa kérge megsérült és védtelen lett a kártevőkkel, betegségekkel szemben. A helyi iskolások 2000-ben a fát szögtelenítették és körbevonták ráccsal, így továbbra is megmaradt annak hirdetőoszlop jellege.

Az itt élők életében továbbra is fontos szerepet tölt be a Makkfa, hiszen a mai napig élnek a róla szóló történetek. Tájékozódási pont is egyben, ott kezdődik a városunk Bogya telepi része. Jelenleg is fontos találkozóhely, mert innen indulnak a szerelmesek a randevúra, valamint hetente többször mérnek mellette tejet, és a jégkrémes autó is itt áll meg.

Néhány szárnyra kelt történet:

- Egy ismerősünk nagymamája mesélte, hogy a fia rendszerint elindult iskolába, de nem mindig ért oda, mert néha leült a „Makkfánál” kártyázni.
- Állítólag volt olyan is, hogy néhány Bogya telepi vagány a telepre érkező fiatal szerelmes legénytől pénz kért (a kocsmában rendezhette tartozását, különben verés is lehetett belőle), hogy láthassa kedvesét.
- A választások idején a Könyves Kálmán úti szavazókörhöz tartozóknak mondják kollégáik viccesen, hogy oda már útlevél kell, hiszen ez a város legszélsőbb választókörzete.
- A közelben lévő kocsma vendégei sokszor alatta pihenik ki fáradalmaikat, illetve volt olyan „megfáradt vendég”, aki hazafelé nekiment a fának – másnap úgy mesélte el sérüléseinek keletkezését, hogy többen megtámadták.

A tölgyfa tölgy sokat veszített tájképi értékéből. Dévaványán az átlagnál rosszabb termőhelyi viszonyok vannak, a szikes talaj és a belvizes időszakok, valamint a forgalmas útszakasz melletti káros környezeti hatások - mind hozzájárulnak a fa jelenlegi, leromlott állapotához. De reméljük, hogy az utókor nemcsak régi legendaként ismeri majd a fa történetét, hanem természetes valójában, sokáig meg tudja tekinteni, és számos új, kedves történet keletkezik vele kapcsolatban.

Fa elhelyezkedése: Békés megye, Dévaványa, Könyves Kálmán utca és Kisújszállási út sarka, GPS koordináta: WGS 84: E 47,03484; N 20,94485
Faj: Kocsányos tölgy
Kora: 121
Magassága: 9,5-10
Törzskerület: 262
Jelölő: Dévaványa Felemelkedéséért Közalapítvány

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 494 (7. hely)

8. A tengődi életfa

Idén 60 éves házasok leszünk. Házasságunk fogadalmának megerősítését a tengődi fa, ahogy mostanában nevezik, „életfa” alatt szeretnénk megtenni 2011. október 22-én. Miért éppen a Fa alatt? Egész életünkben Tengődön éltünk, itt születtünk, itt szerettük meg egymást, itt született két fiunk, itt zajlottak életünk kisebb-nagyobb eseményei. Tengődön keresztül szerettük és szeretjük hazánkat. Nekünk Tengőd, ez a kis Somogy megyei település a Hazánk.

Emberemlékezet óta áll a falu főterén egy fa. Már senki sem él, aki emlékszik rá, hogyan és miért került oda. Tengőd öregei is szüleiktől tudnak róla egyet s mást. Gizi néni szinte biztos benne, hogy ez a fa csak úgy lett. Ahogy mondta, „talán egy madár pottyantotta ki a csőréből a magját”. Meséli, emlékszik, hogy iskolába menet és jövet nézegette, hogy fejlődik a fácska. Dezső bácsinak az rémlik, hogy annak idején az I. világháború halottai tiszteletére Tengődön fákat ültettek a temetőben. Talán ez a fa is valakinek az emlékét őrzi… Ilike néni is úgy gondolja, hogy a világháborús áldozatok emlékére a temetőben ültetett fákkal egyidős ez a fa. Ezt Mariska néni is megerősíti, mert ő gyerekkorában szokott arra játszani. Ők mindnyájan 80 év felettiek.

A régiek elmondása szerint mindig is a falu központjának számított ez a hely. Ott volt a községháza, melynek udvarán fejlődött a kis akác. Aztán amikor 1938-ban felépült az új községháza, a régi megüresedett épület egy olyan család lakásává vált, akiknek otthonát a II. világháború bombázásai tették a földdel egyenlővé.

Az udvaron állt a bikaistálló. A háború utáni szegénységben a bika a közösségé volt, a falusi gazdák ide hozták teheneiket, ha szaporítani akarták gazdaságukat. A kifejezés is innen ered: a „falu bikája”. A család lassan elhagyta a házat, azt később lebontották, a bikaistálló az 1960-as években megszűnt.

A fa továbbra is megmaradt és fejlődött tovább. Koronája mind terebélyesebb, törzse vastagabb lett. Az 1990-es évek elején az egykori községháza udvarának területe parkosításra került. Az I-II. világháború áldozatainak emlékére lakossági összefogással emlékművet állítottak. Természetesen a fa továbbra is ott áll, méltóságteljesen magasodik a parkban. Van valami ősi, valami pogány ebben a fában. Ahogy kényelmesen terebélyesedik évről évre, meghal, és újra kivirágzik, ahogy a közösség az ünnepeken köréje sereglik. Olyan, mint a tűz.

2010. október 23-án ezt megérezve és átérezve döntött úgy négy fiatal hagyományőrző pár, hogy a fa alatt köt házasságot. A házasulandók az ország különböző pontjairól érkezetek hozzánk életük összekapcsolásának ünnepére. A szokás terebélyesedik, mint a fa, hagyománnyá érik: 2011-ben is rajtunk kívül többen erősítik vagy teszik meg – remélhetőleg életre szóló – fogadalmukat a lombkorona alatt.

A falu életének jelentős helyszíne lett a fa alatti terület. 2010 karácsonyi készülődéseiben advent minden vasárnapján műsorral kedveskedtek az iskolások, és közösen gyertyát gyújtottunk. Volt havazás, jég, hó és fagy, mégis ott voltunk - a FA alatt. Együtt idéztük fel a hagyományokat, együtt vártuk az ünnepet. A japánakácfa június közepén a legszebb, koronáját kibontotta, megmutatja igazi alakját, gyönyörűségét, a természet erejét. Őszre, az októberi rendezvényre ismét kopik, hullik a levele, öregszik, mint mi. De nagyon várjuk azt a napot, hiszen ebben az évben 60 éve, hogy egymásnak fogadalmat tettünk 1951. október 27-én, és most megerősítjük azt a tengődi életfa alatt.

Fa elhelyezkedése: Tengőd, Petőfi utca, hrsz 64.
Faj: japán akác
Kora: 90 év
Magassága: 12,5 m
Törzskerület: 8,3 m
Jelölő: Fenyvesi Ferenc és Fenyvesi Ferencné

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 371 (8. hely)

9. Fekete nyárfacsoport a Tisza parton

„A Tiszának partján virradok meg egyszer, Hol ifjú éltemben jártam sok ezerszer…” - írja gyönyörű tájleíró versében községünk híres szülötte, Bessenyei György, a felvilágosodás nagy költője, írója, filozófusa. Ki tudja, talán pontosan erről a helyről szemlélte a tájat, ahol most ezek a százados fák állnak. Korukat nem ismerjük, de a nyolcvanéves édesanyám elmondása szerint már az ő nagyszülei is emlegették a Tisza-parti öreg nyárfákat.

Sokat tudnának e fák mesélni az elmúlt idők eseményeiről. Susogásukból megismerhetnénk elődeink életét, amit elmondanak helyettük az apáról fiúra szálló történetek. Elmondanák, hogy valamikor régen, amikor még nem védte gát a falut, csendes, szép szőke Tiszánk gyakorta bekukucskált a nádfedeles kis falusi házak ablakán, magával vitte a vesszőkosárban ülő kotlóst, az ólból a malackát, a kertekben zöldellő veteményt, s a falu dombjaira menekült emberek túlélésben való reménységét.

Az 1860-as években zajló Tisza-szabályozás kis levágott kanyarulatokat, nádasokat, zsombékokat - ma horgászok paradicsomát - és épített gátakat hagyott maga után. Talán ezekben az években kerültek ide ezek a facsemeték, melyek mára községünk büszkeségévé váltak.

Átélték a nagy áradásokat, néha hetekig állnak a jeges árban. Ágaikat szelek, viharok, villámok tépik, szaggatják, de márciusi friss rügyeikkel reményt adnak minden új tavasznak, hogy élni kell, zöldülni kell. Büszkén állnak őrt, tisztelegve a folyó előtt, mi pedig büszkén mutatjuk őket az idelátogatóknak, mintha a mi érdemünk volna e fák léte.
És jönnek sokan: lombjuk alatt vernek sátrat a Tiszán túrázók, hétvégeken, tiszavirágzáskor messziről jött kirándulók pihennek alattuk.

A XX. század elejétől (ameddig a visszaemlékezésekben eljutottuk) fontos községi események színhelye a facsoport. Zenés majálisok, Madarak és Fák Napja, szabadtéri bálok zajlottak itt. Vidám gyerekcsoportok ölelték körül a gyermeknapon, szerelmek szövődtek alattuk, fáradt kaszások pihentek lombjuk alatt.

Aztán változik a kép, és 2000-től a Rétközi Kulturális és Turisztikai Napok helyszíne a folyó ártere. Természetvédelmi terület, ezért csak engedéllyel lehet itt rendezvényeket tartani. Több helyi civil szervezet és az önkormányzat összefogásával zajlanak ezek a programok augusztus első hetében. Gátszínházzal kezdünk, a színpad háttere a Tisza, nézőtér a gát, sátrat fölénk pedig e fák lombjai borítanak. Sok mindent láttak-hallottak már ezek az öreg fák. Operát, operettet, magyar, ír, görög és modern táncot, francia népzenét, színdarabokat, brazil szambát, neves zenekarokat, előadókat.

Több száz, olykor több ezer néző élvezi természet és művészet harmóniáját. Itt pihennek meg a kötélhúzó verseny messziről jött résztvevői is. Másnap itt zajlik a több tucat ultis versenye, majd Regionális Nyugdíjas Találkozóra jön 11-15 nyugdíjas egyesület, a következő napon pedig a Kistérségi Ifjúsági találkozó zajlik. A záró napon az Országos Felső-tiszai Halászléfőző Versenyre érkezik a térség apraja-nagyja. Jönnek munkahelyi, baráti, családi közösségek. Versengés folyik, hogy ki kerüljön a nagy fák alá. Száll a füst, rengeteg bográcsban rotyog a tiszai halászlé. Régi és új ismerősök ülnek a nagy fák alatti sátrakban, fogy a sör és fogy az idő… de kár, hogy vége van ennek a napnak! A fák pedig megadóan tűrik, hogy egy hétig ők vannak az érdeklődés középpontjában, hogy aztán elcsendesüljön minden, és csak a folyó halk neszeit és a madarak énekét lehessen hallani. Visszaadjuk a természetnek, amit egy hétre birtokba vettünk. Néha-néha azért kibiciklizünk, leülünk alattuk, és hatalmas ágaikat nézve mindig eljutunk a felismerésig: milyen kis pontok vagyunk mi, emberek a természet nagyságához képest. Kiválasztani egyet közülük olyan lenne, mintha testvéreket szakítanának el egymástól. Ágaik egybefonódnak, támogatják, ölelik egymást, példát mutatva nekünk összefogásból, élni akarásból. Mi, az Együtt Tiszabercelért Egyesület tagjai, amely a nyári rendezvények egyik szervezője, szeretettel ajánljuk kedvenc fáinkat minden kedves olvasó és idelátogató figyelmébe.

Fa elhelyezkedése: Tiszabercel, Tisza ártere 0163 hrsz-ú védett terület
Faj: Fekete nyárfa facsoport
Kora: 140-160 év
Magassága: 25-30 méter
Törzskerület: 425 cm, 480 cm, 520 cm.
Jelölő: Együtt Tiszabercelért Egyesület

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 264 (9. hely)

10. Miskolci mocsárciprus

Hol vagytok ti, hivatásos természetvédők? Hol van az, aki a nemzeti park természetvédelmi őrét eltávolította az állásából, mert merészelte a nem hivatásos természetvédők pártját fogni? Hol van az a természetvédelmi őr, aki írásba adta, hogy a légzőgyökereim nem létfontosságúak számomra, egyébként sem találtak alattam egyet sem? Sajnálatra méltó szegény, elfelejtett a lába elé nézni.

Mit csinál az a természetvédő hivatalnok, aki a védettségemről szóló rendelet ellenére elnézi a legvastagabb ágaim dühből történő levágását, azzal a megjegyzéssel: mit számít az a néhány lelógó ág! Még a sebeimet sem látták el szakszerűen. És hogy fáj a gyökfőm, hiszen engedély nélkül ráépítettek!

Emberek, ti alkottátok a rám is érvényes jogszabályokat, és ti nem akarjátok betartani! Teleraktátok mindenféle tiltással, mégis át akarjátok hágni azokat. Kinek ártok én? Pontosan nyolc éve miért akarjátok ismét feldúlni a lombkoronám alatti termőterületemet? Amíg én is állok, növekszem, búvóhelyet nyújtok mókusnak, madárnak. Ne építsetek közvetlenül az ágaim alá semmit sem, állítsátok vissza az eredeti termőterületemet és környezetemet!

Látom, és csendben meghajlok a nyolcvan évemmel, hogy az emberek egy része hogyan küzd értem több, mint harminc éve. Ők generációról generációra kiálltak és kiállnak mellettem, de a hatalom és a szakmai dilettantizmus összekapaszkodása lehet, hogy legyőzi őket is. Én a több millió éves bükkábrányi mocsárciprusoknak csak egy szerény, szokatlan termőhelyen, egy domboldalon álló leszármazottja vagyok, (még) extra koronakifejlődéssel, Miskolcon, a Szathmáry utcában.

Egy helyi védelem alatt álló fa kálváriája Miskolctapolcán

Két belterületi, lakóépülettel beépített telek közötti határon áll egy kb. 290 cm törzskörméretű, 18 m magas mocsárciprus, amely 1981 óta helyi természetvédelmi oltalom alatt áll az egyik telek egész területével együtt, melyre „természetvédelmi terület” bejegyzést tettek az illetékes Földhivatalnál. A fa ágai, gyökérzete, továbbá a növekedés következtében már évek óta a felszínen lévő gyökfője mindkét telket elfoglalja. Védetté nyilvánítása után közvetlenül a fa melletti telekhatáron egy gépkocsitárolót építettek az engedélytől eltérően úgy, hogy közvetlenül a fa törzse melletti falszakaszt kb. 5-6 méteren egy, az eredeti talajszint feletti vasbeton áthidalóra helyezték. Az építmény aljzata egy vasbetonlemez, amely így a gyökérzóna fölé került - alatta szomszéd telekről jól látható az alá nyúló vastag támasztógyökérzet. A fal magassága miatt az alsó 2-3 ágörv telekhatáron átnyúló részét eltávolították, néhány légzőgyökér is kárát látta az építésnek, de az építmény összességében vélhetően nem okozott olyan mértékű károsodást, ami a fára erősen kihatott volna. A megmaradt alsó ágak a falra, illetve az azon lévő kerítésre támaszkodtak. A garázs és a telekhatáron álló fal elkészülte után tereprendezést végeztek úgy, hogy földdel töltötték fel a fal alatt átnyúló gyökérzet fölötti eredeti talajfelszínt.

2003-ban a garázs bővítésére kértek engedélyt, amely többek között a gyökérzetre történt földfeltöltés, a nyilvánvalóan a benne lévő gyökérzet és a felszín fölötti gyökfő eltávolításával éett volna csak kivitelezhető. Az ügyben fellépő helyi lakos által felkért erdőmérnök igazságügyi szakértő szerint „a fa közvetlen környezetében a talaj szerkezetét nem szabad megbontani”. Az első fokú építési engedélyt a beadott fellebbezés hatására elutasították egy természetvédelmi szakmai állásfoglalásra hivatkozva, mely szerint „a tervezett épület-átalakítás jelen formájában veszélyezteti a védett fa életterét és ezáltal esélyét az életben maradásra”. Ezért ez a vélemény nem javasolta a fa közvetlen környezetében az építkezést, és más megoldást ajánlott. Ezek után újabb építési terv készült, de ez sem vette figyelembe a természetvédelmi szakember által készített javaslatokat, a kérelmezők inkább arra fektették a hangsúlyt, hogyan lehet áthajtani a szakembereken az eredeti építési elképzelést. Végül is a tervezővel lezajlott konzultáció után - szakmai indoklás nélkül - a „szakemberek”, figyelmen kívül hagyva korábbi javaslataikat, újabb állásfoglalást tettek, miszerint „a tervdokumentáció szerinti kivitelezés a szomszédos telken álló mocsárciprus életben maradásának esélyeit nem csökkenti”. A beadott újabb igazságügyi szakértői vélemény ellenére - mely bizonyította, hogy az aktuális építési megoldás is a gyökérzet és gyökfő eltávolításával jár, tehát a fa élete ezzel veszélyeztetve lenne, továbbá az 1996. évi LIII., a természet védelméről szóló törvény konkrét pontjait is sérti az eljárás -, a Közigazgatási Hivatal is elutasította a fa fennmaradásáért küzdő fellebbezést.

Az aggódó lakos bírósághoz fordult. A jogerős bírósági döntés 2007-ben született meg, és részben a panaszos természetvédőnek adott igazat. Az ítélet határozata többek között azt tartalmazta, hogy talajvizsgálattal meg kell állapítani, hogy az építkezés milyen, a fára nézve létfontosságú gyökérzetet érintene a meglévő gépkocsitároló mögött, a tervezett bővítés helyén. A panaszos szerint viszont nem vizsgáltatná a meglévő garázs aljzatának terv szerinti, kb. 50 cm-es süllyesztését a szabad szemmel is látható gyökerek fölött.
2008 januárjában a fára vonatkozóan egy új Miskolc városi önkormányzati rendelet lépett hatályba, amely megújította a fa védettségét, a természetvédelmi kezelési tervvel együtt. A rendelet most már rögzíti a fa természetvédelmi besorolását: természeti emlék; és kijelöli a természetvédelmi törvény által előírt védelmét szolgáló területet is, amely a fa koronavetületének széle által betakart terület, két méterrel megnövelve. Egyértelmű a helyszín és a tervek alapján, hogy az építkezés ezen védett területre esne, ahol - többek között - talajszintet sem süllyeszteni, sem pedig feltölteni nem szabad, így bárminemű építkezés ott jogszabályba is ütközne.

2009-ben furcsa körülmények között, az építési terveken nem változtatva újból első fokon építési engedélyt kapott a korábbival teljesen megegyező kérelem, mert a bíróság által előírt gyökérvizsgálat szerint létfontosságú gyökeret nem talált a „szakértő” a tervezett bővítés helyén. A lassan tragikomikussá váló eljárás során az első fokú építési hatóság olyan szakértő véleményét fogadta el, akinek nem is volt engedélye ilyen irányú vizsgálatra! Nem mellesleg, a hatóság az önkormányzati rendelet vonatkozó pontjait teljességgel figyelmen kívül hagyta.

Az aggódó természetvédő és a miskolci Zöld Kapcsolat Egyesület külön-külön fellebbezéssel éltek az építési engedéllyel szemben az Államigazgatási Hivatalnál, mint másodfokú építési hatóságnál. A hivatal helyt adott a fellebbezésnek, de saját hatáskörében újabb szakértőt rendelt ki a gyökérvizsgálatra, aki áttekintette a jogosulatlan szakember korábbi anyagát. Érdekes, ő sem talált abban gyökérzetet. De, hogy mondjon ezen túl is valamit, előírta, hogy 20, azaz húsz cm-rel tegyék odébb a gépkocsitárolót a fa törzsétől (ami az eljárás kezdete óta, ha nem is 20, de jó néhány cm-rel vastagodott, mérési adatokkal bizonyítható, hogy az elmúlt 30 évben 40 cm körüli a törzs vastagodása). Az más kérdés, hogy a szakértőkre vonatkozó rendelet szerint ő sem végezhetett volna vizsgálatot természetvédelmi körben. Hogy miért nem vette figyelembe az Államigazgatási Hivatal a 2008 óta érvényben lévő védettségi rendeletet? Arra sejtéseink vannak, de kérdezzék meg őket.

És most a hab a tortán: az első fokra visszautalt építési engedélyezési eljárás nagy fordulatot vett. No, nem a szakszerűség és jogszerűség szállta meg az összes érintett hivatalt, hanem az, hogy védett természeti területen - azaz a fa koronája alatt - nem kell építésügyi engedélyezési eljárást lefolytatni, elegendő csak bejelentésre építkezni, majd ők saját hatáskörben eljárnak, odafigyelnek, szakértenek, nehogy már egy kívülálló, ne adja Isten, egy zöld szervezet itt akadékoskodjon! Nyilvánvaló, hogy az építésügyi engedélyezési eljárásról szóló rendelet ezt nem teszi lehetővé, de próbálkozni, azt lehet, hátha a zöldek erre nem jönnek rá. Egyébként is az egész eljárás a panaszos „a fa állapotával, sorsával kapcsolatos túlzott aggodalmát jeleníti meg”, mint írták Miskolc város jegyzőjének megbízásából a „hivatásos” természetvédők (ahelyett, hogy eljártak volna a fát megcsonkító építtetők ellen, s nem írták volna, hogy „a lelógó ágak lemetszése” a fa egészségét és létét nem veszélyezteti). És mi van a védettségi rendelet célja között felsorolt koronakifejlődés biztosításával?

Természetesen a bejelentésre történő, azaz engedélyezési eljárás nélküli építkezést lehetővé tevő első fokú építési hatósági határozat ellen a Zöld Kapcsolat Egyesület az illetékes Államigazgatási Hivatalnál fellebbezéssel élt, melynek a hivatal helyt adott, így készülhetett ismét egy újabb építési engedélyezési dokumentáció, 20 (!) cm-rel odébb. De egyik hivatalnak sem tűnt fel, hogy a 20 cm-t javasló szakértő jogszabály szerint nem szakérthetett volna védett természeti területen, nincsen erre jogosultsága. Ismét fellebbezés történt közben nevet váltott Kormányhivatalnál. 2011 június közepén itt tartunk.
Hogy mit védünk? Nézzék a képet, és nézzék a fa mellett álló, ma is meglévő falat (és 30 évvel ezelőtti készítését), nézzék a rajzos vázlatot, amely a terv szerinti falat is mutatja.

Az ügynek vannak mellékszálai: az elmúlt nyolc év bővelkedett olyan megnyilatkozásokban, melyek önmagukban is elgondolkoztatnak. Pedig itt nem egy kaszinóvárosról, netán egy radarállomásról, hanem egy magánszemély máshol is elhelyezhető garázsáról van szó. Természetesen ezen összefoglalóban nem tértünk ki ezekre, de az érdeklődők, hasonló küzdelemre vállalkozók számára szívesen adunk részletekbe menő információt is.

Fa elhelyezkedése: Miskolc, Szathmáry utca, Szathmáry u. 6. és 8. sz.
Faj: Mocsárciprus (Taxodium distichum)
Kora: 80 év
Magassága: 18 m
Törzskerület: 290 cm
Jelölő: Mohos Zsolt

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 180 (10. hely)

11. Mátramindszenti villám sújtotta öreg fűz

1935-ben a mátramindszenti vasútállomás mellett saját lakást vásárolt a falu kinevezett orvosa, dr. Mihók János. Ő egyébként Gyimesközéplokon született, Pásztón volt előzőleg kórházi orvos. Ebben a házban rendezte be az orvosi rendelőjét. A telek kertjét is úgy alakította ki, hogy a megérkező betegeik számára a kert szép, gyógyító hatással legyen.
A szomorúfűzet a család 1940-ben ültette, a telek hátsó részében. Ez a fűz megérte a világháborút, a szocializmust, a közeli recski haláltábor működési időszakát, majd ötvenhatot és végül a rendszerváltást. Viszont 2007-ben egy villámcsapás derékba törte.

De a fa viszontagságos története ezzel még nem ért véget, annyi sok jó és még több rossz után valami nagyszerű dolog történt vele és közvetlen környezetével. Még tán abban az évben a család leszármazottja és a telek tulajdonosa elindított egy közösségi folyamatot ezen a területen, egy meditációs pihenőpark létrehozását tűzte ki célul több lelkes baráttal és segítőtárssal együtt. A semmiből indultak neki a munkálatoknak és lassacskán, minden évben egy kis idő és segítő szándék ráfordításával egyre csak csinosodott és csinosodik a kert. A főszereplő villám sújtotta fűzfa megmaradt álló részének belső korhadt testrészeit eltávolítottuk, az elhalt részeket kipucoltuk, a sérült és megtört részeket agyagos tapaszolással ”kigyógyítottuk”.

Azóta is mindig zöldül és életerőről ad tanúságot a fa, a belsejébe egy kis fa „asztal-oltár és egy szép verset tartalmazó fa-kép került, ezzel is továbbvive a mátrai vidékeken oly híres képes fák szép hagyományát. A fa a „fűzoltár” elnevezést kapta. Így a vihar által megsebzett fa áll, szolgál és gyönyörködtet.

„S a fény elé lehulltak sorba
A szomorúfűzek, amik
Mintha sírva törülték volna
Lebontott tiszta ágaik
Aranyhajába mint Magdolna
Az Úr mezítelen lábait.”
Gérecz Attila

Fa elhelyezkedése: Mátramindszent, vasút út 10., volt vasútállomás
Faj: salix alba tristis
Kora: 71 év
Magassága: 10 m
Törzskerület: 3 m
Jelölő: Dabóczi Mária, Mens Sana Alapítvány

További képek kattintás után…

Szavazatok száma: 174 (11. hely)

Az összes résztvevő 2011

Ide kattintva megnézheti az összes többi pályázaton résztvevőt - ezeket a fákat a zsűri nem választotta be a döntőbe, így nem lehetett szavazni rájuk.

Megnézem a többieket is