1996. január végén reggel munkába menet találtam a kb. egy méteres fenyőfát egy kapualjba letéve, egy festékes vödörbe ültetve. Becipeltem a munkahelyemre - GyerekVirág Óvoda - és az udvaron a havat félrelapátolva, a fagyos földet kiásva, kolleganőm segítségével elültettem. Csak reménykedtem, hogy a letört vezetőágú, kissé tépett fácska életben marad. Nagyon vártuk a tavaszt, nem hiába, mert az ágak végein megjelentek a világoszöld pamacsok. A fenyőfa egyre növekedett az óvodás gyerekek örömére, mert karácsony táján minden évben feldíszitjük és megrendezzük a madarak-karácsonyát. A történet itt nem ért véget.
2006 tavaszán viharos erejű szél tombolt egész éjszaka, s reggel az óvodába érkezve láttuk, hogy a kb 12 méteres fenyőt kidöntötte. Sirhatnékunk volt, de jött az ötlet, mentsük meg a fánkat. Az ötletet tett követte, két munkatársammal neki is láttunk. Az óvodában található összes ugrálókötelet összecsomóztuk és egy régi tornakötelet felhasználva próbáltuk a fát talpra azaz gyökérre állítani. Ketten húzták, én pedig alábújva, a törzsét a fejemre téve toltam a gyerekek buzdítása közben.
Ha egyszer a Nők valamit elhatároznak, annak sikerülnie kell! Így is lett, a fenyőfa egyenesbe kerül, igaz részben a kötelek tartották, de állt. A tavasz és a nyár folyamán szinte naponta figyeltük, változik-e valami a fán, ha szeles idő volt aggódtunk.
A következő tavaszra a fenyő meghálálta a gondoskodást, új hajtásokat hozott és rohamtempóban növekedni kezdett. A köteleket már csak kabalából hagytuk a fán és minden ősszel elmondjuk az ujjonan érkező óvodásoknak a fa, a "mi fánk" történetét.
Lejegyezte: egy környezetét szerető óvónéni
