http://www.otvenentul.hu/tarsasag/index.php/blogs/view/6406 ............................................
Video/1: ....... http://docler.hu/video/174482 ...............
Video/2: ....... http://docler.hu/video/174283 .........................................................................
Levélke ….
….vagyok.
Egy fáról. Egy bizonyos fáról.
Nem is tudom pontosan hogyan illik viselkednem. A képen utazás után, testvéreim, gyökereim nélkül, kiterítve láthattok. Igyekszem hozni a formám. Lehet, hogy sztár lesz belőlem, lehet hogy nem.
A sztárság nem is olyan fontos, a történet igen. Ezért vállaltam, hogy utazom, préselődök, és valószínűleg egy mutatós képkeretben fogom hátralévő időmet tölteni. Ahogy sejtem, lesz társaságom, és időnként leporol majd az, aki létezésemről döntött.
…..
Igen, kedves levélke, leporollak, és bizton állíthatom, sem a mindent kínosan feltáró tavaszi, sem az elmúlásra figyelmeztető őszi napsugár beesési szöget nem várom meg ezzel.
Hogyne porolnálak, amikor oly kedves vagy nekem.:)
Kezdjük az elején.
Egy mázlistának a világ megismerését segítő iskolai élmények egész életére meghatározóak. Nos, én mázlista vagyok, hisz az iskoláimról, tanáraimról, az iskolai közösségekről ritkás hajjal, töpörödötten, reszketeg öregasszonyként, térdemen kockás pléddel is valószínűleg sokat fogok még nosztalgiázni. De mázlista vagyok azért is, mert nem csupán részese, hanem osztálytitkárként építője is vagyok egy ilyen közösségnek.
Így történt, hogy az idő múlásával egyre fontosabbá vált számomra, hogy valami maradjon utánunk.
Könnyű dolgom van persze, hiszen életem párja, abból az időből, amikor még nem is ismertük egymást, egy műsort gyártásvezetőként jegyez, aminek „Ültess egy fát, nem éltél hiába” volt a címe.
Nálam a „véletlenek”:) teljességgel kizártak, és miközben egy forró nyári vasárnap délutánon a következő évi, éppen harminc éves érettségi találkozónkra gondoltam, a fenti mondat csilingelt bennem.
Nem csoda, hisz köztudottan „evés közben jön meg az étvágy”, én pedig pár perccel korábban hajtottam be a kaput az utolsó autó után, egész hegynyi tányér, evőeszköz, pohár várta a háziasszonyi gondoskodást, mert épp negyedik éve gyűlt össze a gimis osztályunkból verbuválódott társaság egy laza hétvégi bográcsozásra a nyári családi bázisunkon. Étvágyunk is volt, ettünk is (ittunk is) bőven, teljesen indokolt, hogy a még szinte ki sem hűlt kerti székpárnák fölött a következő alkalmon kezdjek gondolkodni. Ültem fáradt elégedetten, majd húsz vendég után tagjaimat nyújtóztatva, balra a Körös, jobbra terebélyes gyümölcsfáink …. és az autók kerekeinek nyoma.
A levegőben az együttlét édes íze, de azért benne a mulandóság.
Nem éltem, nem élhettem hiába… Nem éltünk, nem élhettünk hiába…
Fák…
Szóval így kezdődött.
Érzések, villanások, asszociációk bábáskodtak. Ültem, hanyagolva a temérdek háztartási elvégzendőt, lelkemben úszva az emlékekben meg a friss élményekben, és döntöttem.
Fát kell ültessünk!
Nekünk, akik együtt indultunk a nagybetűs életbe, közösen. A következő évi kerek évfordulós érettségi találkozónk a legjobb időpont erre.
Az ötlet, valami megvalósításához egyetlen dolog a sok szükségesből, ám nekünk még más szerencsés adottságaink is voltak. Régi iskolánk nagyon izgalmas, teraszos kertje volt az első elképzelés a helyszínre. Az iskola jelenlegi vezetése sajnos nem támogatta az ötletet, de B tervként egyik osztálytársnőnk jó kapcsolatokkal rendelkezett a Városgondozásnál. Ők nem csupán az ideális fafajtára tettek javaslatot, hanem helyszínre is a városban. Egerben, merthogy ebben a városban a rajtkövünk. Sokat nem kellett hezitálni, azonnal igent mondott egy gesztenyefára a szűk körű bizottság meghallva javaslatként az egri vár mögötti, közvetlenül a Gárdonyi Emlékház előtti parkot.
Volt Gárdonyis gimnazistaként el lehet ennél jobbat képzelni? Nem hiszem.
Még álmodni sem.
Így hát 2006. november 11-én, egy különben faültetésre ideális őszi napon vidám társaság sürgölődött a Gárdonyi ház előtti már előre kiásott gödör körül. Úri dolgunk volt a kapcsolat jóvoltából, hiszen előkészített hely, víz, eszközök, segítők vártak bennünket. Persze amennyire lehet, többen igyekeztek megragadni a munka és a szerszámok végét, így valóban közös ültetésnek tekinthető a kaland. Megörökítettük fotón, videón, emlékezetben, jelen volt a városi tv híradója is.
És hagytunk a tövében egy szürke gránit táblát a gyerekeinknek, unokáinknak.
Egy vak kislány zenei aláfestésével kiegészítve imigyen történt:
......... http://docler.hu/video/174482 ..........
Ültettünk egy fát. Közösen. Magunknak, magunkért.
Milyen szép kerek is lenne itt befejezni! Függöny, taps, olvadás, cukormáz.
Az élet azonban nem ilyen.
Azt mondják, illetve saját tapasztalatból is mondom, a növények pontosan értik, érzik a környezetük történéseit. A beszélgetést, simogatást meghálálják, sokkal dúsabban virágoznak vagy zöldellnek, szebben fejlődnek, és ha más, valami szomorú történik körülöttük, nem díszlenek, vagy el is pusztulnak. Erre a sorsra jutott a kicsiny gesztenyefa. Keveset öntöztük? Rossz volt a hely? Nem volt a talajban elég tápanyag? …. Keveset látogattuk?
Ki tudhatja. Meglehet, hogy a gesztenyefákra veszélyes fertőzés ártott neki, bár én azt érzem, a mesébe illő közösségben, az emberek között történt dolgok lettek a fácskára végzetesek.
Ő csak tükröz bennünket.
Ha virulunk virul ő is, ha barátság szakad meg, megszakad az ő szíve is.
Megszakadt…
Az egyik tavaszon még nekilódult, a nyár csak senyvedés volt, kora ősszel már látszott, nem marad sokáig a „mi fánk” …
Hazudnék, ha azt állítanám, túl vagyok a dolgokon. Nem, és talán nem is akarok. A fa, amit az én kis akkumulátor helyemen, a Körös partján megálmodtam, és a több évtizedes barátság egyszerre pusztult el, valószínűleg visszavonhatatlanul. Egyszer már összeférceltem e barátságunkban egy szakadást, mert tiszta volt akkor is a lelkiismeretem, ezt a másodikat viszont már nem is akarom. Az én hibámnak tartom. Hogy lehetőséget adtam rá…. A mély barátságban begyűjthető fájdalomra. Hiba volt bíznom újra, ám legyen életemben ez a legnagyobb hibám.
Azt hittem a "jóság" kötelez, mert ezer és egy példát megéltem, láttam rá, de a kivétel csak erősíti a szabályt… Fel kell vegyek egy különben nem kedves nótát az ismétlendők közé: „Minden jót M….!”
Hanem a fa, nem csupán kettőnké. Negyvenöten érettségiztünk az osztályban, ez mégis legelsősorban a „MI fánk”! Nyalogathatom a sebeimet ítéletnapig, ám amit annyi évtizedig építgettem a többiek közreműködésével és javára, azt személyes keserűség miatt nem hagyhatom. Ha így tennék, az ilyen helyzetre az a mondásom: „felköpök a levegőbe és aláállok”. Hogy a meghatározás nem túl „irodalmi”? Nem, az biztos. De igaz.:)
Kihagytam ezt a gusztustalan mutatványt. Valamennyi idő - jó idő :)) - múltán felocsúdva, megráztam magam, irány a faiskola, keresés, választás, egyezkedés, egyeztetés, új fa legyen ott, nem is kell az ügyhöz túl nagy hangzavar.:) Anyai nagyim úgy tartotta, „egy asszonynak nagy kötényt kell kötnie, hogy mindent eltakarjon”. Aki osztálytitkár, legyen az minden helyzetben, ne szenvelegjen, intézze, amit kell! Ez is „asszony munka” valahol.
A teljes igazsághoz tartozik, hogy itt is van azért valami geller a dologban. Valaki belenyúlt az intézésembe. Vagy valaki nem tartotta a szavát. Pótlásként én egy platánt választottam a felnémeti faiskolában. Minden szervezve, rendezve volt, most mégsem az általam választott fácska díszlik a „MI fánk” helyén… Nem tudom pontosan mi történt. Kapcsolatok, barátságok átrendeződnek… A közterületért felelős Városgondozáshoz nekem semmi közöm, és azt sem tudom, lévén, hogy nem a városban élek, ki, mikor, kinek a szája íze szerint mit intézkedik… Kicsit „csajos” rivalizálós a dolog…
De kell, hogy számítson ez valamit? Mostanra már mit és minek kutakodjak? Ugyan!
Ott, a Gárdonyi ház előtt, a „MI táblánk” mellett ma díszlik EGY fa…
Egy juhar. 5 cm törzsátmérővel, nagyjából 4 m magassággal.
Nekem családi okok miatt szent fa… Véletlen? Minden rosszban van valami jó?
Fa-repesztő :) közhely. De mégis. Mától nálam egy megőrzendő levélkéje. Gesztenye, vagy platán helyett, végül juhar.
És EZT fogom bekeretezni. Mert EZ a „MI fánk”.
Nekünk VAN egy fánk.
Nem éltünk hiába.:)
S talán sztár is lesz belőle. Mert az Ökotárs Alapítvány pályázatot hirdetett „Az én fám” címmel. Nálam megnyerte a pályázatot a kis juhar. Az én, … illetve a MI fánk. :)))
Ha többet látogatom, szerintem hamarosan beszélni is fog.:) Nagy szerencse, hogy egy szuper diktafon is egyik mostani új szerzeményem, mert amit majd ő mesél a történetéről a 35 éves találkozónk idején jövőre, minden porcikámmal figyelni fogom.:)
Ő beszél, én hallgatok.
Aztán írok.:)
