Szolnokon rengeteg fa van, hiszen a közterületek mellett, a magánházak udvarain is jócskán találhatunk különböző fákat, cserjéket. A saját növénye minden ember számára a legkedvesebb, azonban minden településen találhatunk egy olyan fát, amelyhez legalább egy picit jobban ragaszkodunk, mint a többihez - így van ez a mi fánkkal is.
A mítosz szerint az öreg halászra és családjára nehéz és szűkös esztendőket mért az élet. Az öreg halász felesége megbetegedett és a legkisebb gyermek születése után meg is halt. Az özvegy négy kisgyermekkel maradt egyedül. Mintha ez nem lett volna elég, még a Tisza is halban szűkölködött.
A halász kedvességéről, jóságáról és igazságszeretetéről volt híres a faluban. Éppen ezért az öreg halászt nagyon szerették a helybeliek, abban segítettek neki a szegénysége ellenére, amiben csak tudtak. Leginkább a közelükben lakó, hasonló körülmények között élő emberekre számíthatott leginkább. A családfő segítséget kapott szomszédjaitól, a környékbeli nagyobbacska gyerekektől is, akik vigyáztak a kisebbekre, mesét olvastak egymásnak és együtt töltötték a boldog és szomorú pillanatokat egyaránt. Az udvaron álló zöldjuhar fa örömteli játékok és a mindennapok helyszínévé vált, hiszen ott játszott a környék apraja-nagyja, és ott beszélgettek a nagy fa hűvösében a felnőttek az élet örömeiről és gondjaikról is hosszú éveken át.
Idővel a kedves halász halála után szépen lassan elsorvadt a fa, hiszen a közösség új helyszínt talált, másokon kellett segíteni, máshol kellett bizonyítani az összetartást, összetartozást.
Az idősek emlékei szerint a háború idején hajtottki újra egy zöldjuhar fa csemete az egykori fa helyén.
A fa a közösség összetartó erejét, a környékhez, a Tisza folyóhoz való kötődést, az emberi kapcsolatokat testesítette és teljesíti meg az itt élők számára. Ma pedig kifejezetten ezt szimbolizálja azzal is, hogy egy telekhatáron található meg, mégsem volt soha harag, düh vagy veszekedés tárgya.....
