Az ötvöskónyi kastélypark hazánk egyik legkülönlegesebb értékét rejtegeti, a híres ötvöskónyi nagylevelű hársat, mely Magyarország egyik legnagyobb példánya, rendkívüli és különleges természeti emlék. Szimbolikus jelentőségű, hogy bár villám sújtotta és kiégett, mégis minden évben zöldbe borul. 2011. május 28-án a fát újabb csapás érte: egy vihar következtében 3 főága közül az egyik szinte teljes egészében letört. Az egyensúly megbomlott, így szakértők szerint – látva az évről-évre tapasztalható szeszélyes időjárást - a fa napjai meg vannak számlálva.
Egykor, évszázadokkal ezelőtt a parkban egymás közelében még hét hatalmas hársfa állhatott, valamikor ezért hívhatták Ötvöskónyi községet Héthársnak. A hét hársfa a legendás hét vezér emlékét őrizte egykoron, és az ő nevükben óvták a területet. Aztán, hogy a fákat ültették-e, vagy az erdőkivágások idején hagyásfaként maradtak-e meg, nem tudni. Egy másik, tudományosabb elképzelés szerint a fa hét sarj összenövéséből jött létre. Mára ebből csak egy hárs maradt, ennek ellenére a név ugyanaz. A mérete, a kora, az alakja éppúgy különlegességet kölcsönöz neki, mint a hozzá fűződő legendák.
Történetéhez a falu lakóinak emlékezetében számos, szeretettel megőrzött história fűződik. A szájhagyomány szerint a fa a tatárjárás korában gyökerezik (emellett szól az a hihetetlennek tűnő legenda, hogy IV. Béla ennek a fának a tövében húzta meg magát, mikor a tatárok elől menekült), sőt hallani a faluban olyan legendákról, hogy a fa egyidős a honfoglalással. Az biztos, hogy a fát csak „örökölhették”, hiszen amikor Chernel Gyula a kastélyt építtette, és hozzá a területet is megszerezte, akkor a fa már régen növesztette lombját.
Valószínűleg a XIX-XX. század határán a fát villámcsapás érte, törzse kettényílt. Elmondások szerint a két világháború között a kastély akkori urai, élükön Chernelné asszonnyal, nyaranta kártyapartikat rendeztek a fa hűs odvában. Bár erre nincs kézzel fogható bizonyíték, a dolog cseppet sem elképzelhetetlen, hiszen a fában ma is 10-15 ember elfér egyszerre. Ezt támasztja alá, hogy miután túlélte a második világháborút is, az 1950-es évek közepe táján egy család lelt menedéket benne. Azonban az általuk rakott tűztől a fa kigyulladt, belseje teljesen, koronája és ágai kis részben leégtek, elpusztultak. Azóta a keményebb hónapokban, lomb nélkül olyan, mint egy hatalmas kiterített állatbőr. Szabados Tamás és Rozsnyai Margit egykori televíziós sorozatukban, a Jelfákban, az alábbiakat mondják: „Az elpusztíthatatlan, a vénségében is megújulni képes, az optimistán dolgát tevőt jelképezi. Télen olyan, mint a kiterített medvebőr, halottnak tetteti magát, hogy vártan-váratlanul minden tavasszal új életre keljen, és sátrat adjon az éledő méheknek.”
A fa évről évre meglepi a környéken lakókat. Súlyos sérülései ellenére él, hajt, lombot növeszt. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy rendkívüli példány. Túlélt két világháborút, villámcsapást, vihart, tüzet, és még ma is itt van velünk. Itt él köztünk, jelképezve a múltat, őrizve a parkot. De egyben segítségre is szorul. Védelme és fenntartása nemcsak a falu, a megye, hanem az egész ország érdeke.
