Forrás: http://www.nhmus.hu/hu/content/az-év-fája-mezei-szil-ulmus-minor
Évszázadokkal ezelőtt a szil jóval gyakoribb volt hazánkban, sokfelé ültették, a táj meghatározó eleme volt, különféle gyógyhatásokat tulajdonítottak neki. Az alföldi csárdák környékén is gyakran előfordult, ahol terebélyes lombkoronájával árnyékot adott az utazóknak és lovaiknak. A római korban a szilnek szerepe volt a szőlőtermesztésben, a szőlő támasztékául használták. Mivel a legjobb hamuzsírt egykor a szil fájából égették, már a szilfavész előtti időszakban is jelentősen csökkent a térfoglalása erdeinkben. A leglátványosabban a hegyi szil tűnt el az erdőkből, de a mezei szil állományai is erősen megfogyatkoztak. Ebben szerepet játszott az a körülmény is, hogy termőhelyeiket más, a célállományt alkotó fafajokkal erdősítették be, mint többek között a tölgy, a bükk, a kísérő fafajokra pedig nem fordítottak kellő gondot, sőt gyakran ki is szálalták őket.
Részben a szilfavész, részben a szilek számára kedvezőtlen erdőgazdasági gyakorlat az oka, hogy nagyobb méretű szilfát ma alig ismerünk, és azok többsége is vénic szil. A mezi szilek királya kétségkívül a balatonakarattyai Rákóczi fa volt. Az 1968-ban kiszáradt faóriás mellmagassági kerülete meghaladta a 7,5 métert. Dombtetői elhelyezkedése miatt nagyszerű kilátás nyílt mellőle a Balatonra, így hajdan a nyaralók kedvenc úticélja volt. Ma is jó állapotban van viszont a Csákvárt és Lovasberényt összekötő út mentén álló, 462 cm törzskörméretű mezei szil, melyet a régi katonai térképeken is feltüntettek, mint tájékozódási pontot. A legnagyobb ismert magyarországi mezei szil azonban nem itt, hanem Kisgörbőn, Zala megyében, magánterületen található. Törzsének vastagsága néhány cm-rel meghaladja a csákvári példányét. A Somogy megyei Tapsony közelében, vízjárta élőhelyen nő egy jó állapotú, 600 cm-es törzskörméretű vénic szil, ennél nagyobb szilről nincs tudomásunk hazánkban. Két szép és viszonylag idős (de az előbbieknél jóval szerényebb méretű) mezei szil díszlik a budapesti múzeumkertben, a Nemzeti Múzeum épületének közelében, lombkoronájuk csaknem felér a timpanon 27 méter magas csúcsáig.
A szil ősi finnugor szavunk. Eötvös Károly szerint a magyarnak nemzeti fája a szil, „mivelhogy ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas, Szilágy nevet. S ahol ez a név van, ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.” A nyelvújítás idején Szemere Pál a szil főnévből alkotta meg 1816-ban a szilárd szavunkat. Linné a szil tudományos nevének első tagjánál (a nemzetségnél) a latin köznyelvi alakot („ulmus”) vette át. 1753-ban megjelent főművében, a Species plantarum-ban az Ulmus campestris név szerepel, amelybe a mezei szilen kívül a ma hegyi szilként ismert faj is beletartozott. A campestris szó mezőn élőt, mezeit jelent. A mezei szil ma érvényes neve azonban Ulmus minor, vagyis a fajnév azóta megváltozott. Az ulmus kifejezést egyébként már számos ókori szerző, így többek között Vergilius és Plinius is említi. A német Ulme, illetve az angol elm szavakban is jól felismerhető a latin eredet.
