Letenye a XVIII. századtól a Szapáry grófok egyik uradalmi központja volt. Ők építették a kastélyt is, mely valaha egy hatalmas park közepén állt. A kastély később az Andrássy család tulajdonába került, ma a város művelődési házaként szolgál. A kastély parkjából 5,6 hektár maradt meg, változatos fajösszetétele miatt (mintegy 100 fa- és cserje) ma is jelentős értékkel bír. Kiemelkedő kincsei közé tartozik a város jelképévé vált, 615 cm körméretű, 20 méter magas platán, melynek a koronaátmérője meghaladja a 36 métert is. Egyes becslések szerint kora 500 év is lehet.
Az „Arborétumok országszerte” kötet szerint évszázadok óta randevúk, szerelmek, civódások, viták, veszekedések, üzleti megbeszélések és alkuk tanúja a híres platánfa.
A múlt századokban grófok, nemesek itt lopták az első csókot, de a cselédek is a platánfa alatt várták meg hódolóikat, míg a 21 század elején a tinédzserek MP3 lejátszóval, mobiltelefonnal, laptoppal ülnek le a fa alatti padokra egy-egy találkozás, randevú alkalmával. Versek, szerelmes levelek, festmények ihletője is ez a fa, pajkos legények erőpróbájának helyszíne, cserfes lánykák, pletykás lányok, asszonyok kihallgatója, esküvői fotózások, városi ünnepségek háttere. Évek óta itt adja át a „Virágos Letenyéért” akció díját, a platánt jelölő Letenyéért Közéleti Egyesület is.
A kórustalálkozók népdalait ugyanolyan szótlanul hallgatja a platán, mint ahogy szelíden tűri a rockfesztiválok hangzavarát. Régen bálokat is tartottak a gyönyörű fa árnyékában, napjainkban azonban ez megszűnt, az értékes növényfajta egészségének védelme érdekében. Gyermekek kedvelt játszóhelye, óvodások, iskolások őszi falevél és termény gyűjtőhelyeként is szolgál az őszi időszakban minden pompát felülmúlóan díszelgő fa. Időskorúak kedvelt pihenő, beszélgető helye.
A sokat megélt matuzsálem méltán rászolgál már egy kis törődésre, ápolásra, hiszen ő sosem panaszkodik, pedig sebei emberi szem számára is láthatóak, melyeket az idő és a felelőtlen, meggondolatlan emberek ejtettek, okoztak közvetlenül, vagy közvetve.
A fa ihletője a fiatal korosztály irodalmi tevékenységének is. Egy jól sikerült alkotást, amely hűen tükrözi, hogy mit jelent az ifjúság számára a platán, az alábbiakban teszünk közzé.
„Ős, öreg fák árnyékában Egyszer a letenyei kastélyparkban sétáltam, majd leültem az öreg platán árnyékába. Nagyon elgondolkodhattam, mert hirtelen arra riadtam fel, hogy elkezd fújni a szél. A fák levelei egyre jobban susogtak. Bennem ennek hatására feltámadt egy bizarr, mégis nyugtató érzés. Nem tudtam, mi lehet ez. Ekkor hihetetlen dolog történt. Azt hittem, álmodom. A susogás szavakká, a szavak mondatokká alakultak át. A szél egyre jobban fújt, az ágak hajladoztak, miközben minden irányból halk zene hallatszott.
Mi történhetett? – gondolkodtam. De még mindig hihetetlennek tűnt ez az egész.
Egyszer csak megszólalt az öreg, császárfa: - Végre elérkezett a 125-dik év. Mint tudjátok, minden 125. évben életre kelünk, és megünnepeljük a létünket, mivoltunkat. Táncoljunk, mulassunk, majd hallgassuk meg a park régi történetét a híres vérbükk testvérek elmondásában! Utána következzék a nap csúcspontja: a vén platán, a park egyik legidősebb fája, mint mindig, elmeséli élete egy izgalmas részét, történetét. Érezzétek jól magatokat, a százhuszonötödik évi viszontlátásra!
És amit láttam, elképesztő volt. A látvány, ahogy a fák táncoltak: a madárberkenye, a sima-, jegenye-, vörösfenyő, atlanti cédrus, szürkenyár, erdeifenyők, a vadgesztenye- és gyertyánsor, lucfenyő, és nem utolsósorban a tiszafacsoport. A „fiatalok” először csak bámultak. Bizonyára még ilyen csodás élményben nekik sem volt részük. Ám egy idő után ők is bekapcsolódtak a fergeteges mulatságba. Közöttük volt: mogyoró-, gyöngyvirágcserje, borbolya és babérmeggy. Ekkor hirtelen csönd lett. A vérbükk testvérek kezdtek el mesélni: „Régen a parkhoz tartozott a mai iskola és óvoda környéke, a sportpálya és a strand a kempinggel.”
Nagyon sok érdekes dolgot tudtam meg én is szülővárosomról, amit eddig nem is gondoltam volna. Szinte egymás gondolatait egészítették ki a bükkök. Mindenki érdekfeszítően figyelt. Mikor abbahagyták, megint táncra perdültek a fák a maguk módján. Aztán egy pillanat alatt hirtelen elhalkult, és szinte mozdulatlanná vált minden. A kisebbek nem tudták miért, de követték az idősebbek, tapasztaltabbak példáját és elhallgattak - ekkor hirtelen fölöttem megszólalt egy érdes, mély hang. Nagyon megijedtem először, de egy pillanat múlva nagyon jó érzés töltött el a hang tulajdonosa hallatán. Akarva-akaratlanul is tiszteletet éreztem iránta, és aki ezt a hangot hallotta, mindenki így volt ezzel. Félve, de felnéztem.
Ekkor megláttam, hogy a vén platán beszélt. Ő kezdett el mesélni. Így kezdte mondókáját: - Én 500 éves vagyok. Engem a „kicsike hercegkisasszonyom” ültetett-csak így hívtam őt, igazából Alexa volt a neve-4 éves korában, anyukája emlékére, aki meghalt. Egyedül ő tudott a bűverőmről. Nekem mindent elmesélt. Megéreztem minden örömét, bánatát. Kifelé egy vidám, cserfes, örökmozgó lányka volt. Én viszont mindig éreztem egy tompán nyomasztó érzést. Tudtam, hogy ez az anyukája elvesztésének fájdalma. Ám 13 éves lehetett, amikor megváltozott. Kezdett nőiesebb lenni, jobban odafigyelt arra; hogy néz ki. Ritkábban jött el hozzám. Egyik látogatásakor furcsa érzésem támadt. Miután elment, sokat gondolkodtam ezen. Rájöttem, ennek a neve: szerelem...- köhögött-… Idős vagyok én már, és fáradt. Nem tudom most folytatni. Ha a következő 125 évet is megélem, megígérem, elmesélem a folytatást. Addig is a fantáziátokra bízom a többi részt.
A következő pillanatban már az egyenletes szuszogását hallottam, vagyis elaludt. Mindenki meghökkenten állt tovább mozdulatlanul, meghatódva, csendben. Egy idő után valaki feleszmélt, és a többieket is magához térítve, eljárták az utolsó táncot. Egy darabig néztem őket, majd megfogadtam a tanácsot. Elképzeltem, mi történhetett a „kicsike hercegkisasszonnyal”. Nagyon jó érzés töltött el.
Majd azt vettem észre, hogy körülöttem elhallgat a zene. A szél végigfutott a fákon, amelyek megint mozdulatlanná váltak. Mintha semmi sem történt volna. Ránéztem az órámra, és egyetlen perc sem telt el. Ez a dolog annyira hihetetlen, hogy nem tudom, álom volt-e ? Azt viszont igen, hogy a természet is él, és van szíve, méghozzá óriási. Ezért is kell rá nagyon vigyázni, óvni, védeni és megbecsülni. Ez a történet rámutat a természet csodáira, a platánfánk felbecsülhetetlen értékére. És arra is, hogy én hiszek a természet csodájában; abban, hogy a fáknak szívük és lelkük van!
2007. Írta: Horváth Pálma. Fotó: Mészáros T. László
