A Bakony vidéki Szentgál falu határában az 1700-as évek elején kezdett cseperedni egy csavarodott törzsű, de erős, szép növekedésű kis barkócaberkenye fácska. Fölötte a 650 méteres Hajag-hegy délnyugati lejtője, előtte a Gella-patak széles völgye, körülötte mindenütt őserdő. Nyúlánk berkenye testvérei, szépen kifaragva, a botvágó kondások, juhászok, pásztorfiúk büszkeségei lettek. Ez az alacsonyan elágazó, csavarodott törzsű kis fa nem lett volna jó pásztorbotnak, így tovább növekedhetett.
25 éves korában már szépen termett, hiszen szabad állásban széles, nagy koronája fejlődött ki. Ebben az időben a félig vad bakonyi disznók járták az erdőrengeteget. Híres kanászuk volt Vitáris Dániel is. Bizonyára sokszor megpihent kondájával az egyre nagyobb koronájú barkócafa alatt. "Feljegyezték róla, hogy az erdőn egyedüli szórakozása a hintázás volt. Iszalagból hintát készített, feltette a fák ágára, ezen hintázott, amíg a disznók ettek." (1) A mi berkenyefánk kiváló hely volt e célra.
1848 után megváltozott a környező táj képe. A Gella-völgyben kiirtották az erdőt, mert a hajdani előjogokkal bíró "királyi vadászok" falujában szükség volt a szántóföldre. A XX. század elején a Gella-völgyben kialakult szántók között tanyák sorát építettek fel. A virágzó tanyagazdaságokat az 1950-es években megszüntették. Az ekkor közel 250 éves barkócafa már nem nőtt fölfelé, csak szép, kúpos koronája szélesedett, terebélyesedett egyre.
Aztán jó ideig az elnéptelenedett vidéket szovjet harckocsik hadiútjai uralták. Az egyik elakadt páncélos jármű a barkócaberkenye tövéhez kötött drótkötéllel akarta kicsörlőzni magát. Ennek nyoma még az 1980-as években jól látható volt, s a szakadt kötéldarab tanúskodott az esetről. Ez is mutatja, hogy milyen erősen kapaszkodik a fa gyökérzete a földbe.
Prof. Wedig Kausch-Blecken von Schmeling göttingeni professzor, a berkenyék német kutató tudósa járt itt a 90-es évek végén, és cikket is írt a hajagi berkenyéről a "Corminaria" c. szakmai folyóiratban. Hazai berkenyekutatók is ismerik és jegyzik a hajagi berkenyét. Sonnevend Imre berkenyékkel foglalkozó könyvében is szerepel (2). 2000-ben egy lelkes kis csapat jelenlétében hirdették ki hazánk legvastagabb és feltehetően a legidősebb (közel 300 éves, 23 m magas, 100 cm mellmagassági átmérőjű) hajagi barkócaberkenye fa helyi védetté nyilvánításának határozatát. Ettől kezdve a Hajagi Véderdő EBT gondozza, a terület tulajdonosainak hozzájárulásával.
Azóta is őrzi a tájat. Tavasszal fehér virágai, friss zöld hajtásai, nyáron hívogató árnyéka, ősszel sárgás, vöröses, barnás lombszíne, télen tekintetünket lenyűgöző ágrendszere hív mindnyájunkat, hogy hosszabb-rövidebb ideig gondolkodjunk mellette, alatta arról, ami ami elmúlt, s arról, ami örök.
(1) Sófalviné Tamás Márta: A szentgáli kanászok. Kézirat a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumból.
(2) Sonnevend Imre: A házi berkenye és a barkócaberkenye. Veszprém, 2012. Viza Kft.
Leírás: A barkócaberkenye vagy barkócafa (Sorbus torminalis) Közép- és Dél-Európában, Kis-Ázsiában, a Kaukázusban és Észak-Afrikában honos. Nálunk a hegy és dombvidékek fája. Melegkedvelő tölgyesek, cseres-kocsánytalan tölgyesek elegyfája. Hosszabb életű, lassan növő, melegigényes fafaj. Közepes termetű fa, általában nyúlánk törzsű kérge sötétbarna, cserepesen fölpattogzó, koronája boltozatos, ágai vastagok. Szórt állású, 3-4 karéjpáros, 5-10 cm hosszúságú levelei vannak. Fehér virágai sátorozó bugában nyílnak, tojásdad alakú, almácska termése 12-15 mm hosszú, benne kövecses magház található.
Világos, barnásvörös fája kemény, nehéz, egyenletes szövetű. Míves, egyedi bútorok legértékesebb fája, szobrok, dísztárgyak is készülnek belőle.Termését régebben gyomorjavítónak ajánlották, a belőle főzött berkenyepálinka különleges érték.
