Szentendre egyik legnagyobb településrészén, Alsó-Izbégen, ahol öt utca is egymásba fut, nem messze a Bükkös pataktól egy kis dombocskán nőtt ki több, mint 180 éve a mi hársfánk. Az itt lakók mindig tisztelettel viseltettek a fa iránt. Tekintélyt parancsoló hatalmas lombkoronájával védelmezte az ez idő tájt ideállított pléhkrisztust, amit aztán később felváltott, a ma is látható Krisztus-kereszt. Elődeinktől úgy hallottuk, hogy a keresztet az Izbég határába földjeiket művelni járó parasztemberek hálából állították. Őseink, keresztet vetve itt haladtak el nap, mint nap hársfánk és Krisztus keresztünk előtt, amikor Bubánba, vagy a Kőhegyre indultak kapával a kézben, hogy szőlőjüket, gyümölcsösüket ápolják. Hátyijukban, a vesszőből font hátikosarukba, hozták aztán haza az érett gyümölcsöt.
Régen és most is vannak olyan gyerekek, akik iskolából jövet, a hársfa alá telepedve gondolták, gondolják végig az aznapi történéseket.
A legenda szerint, amikor villám csapott a hársfánkba, vagy talán a súlyától zuhant le az ága, a fa alatt, a padon rendszeresen üldögélő idős ember, a hársfától hazatérve, röviddel azután meghalt.
Az ekkor szerzett sebet gyógyítgattuk aztán mi, utódok, s a gondoskodás következtében napjainkra ismét ereje teljében pompázik a dombon magasodó hárs.
„Felépülése” óta hársfánk történelmet írt. Évek során elértük azt, hogy az önkormányzat most már hivatalosan is engedélyezte, hogy a terünket Alsó-Izbég térnek nevezzük el. Így rákerültünk a térképre.
2016-ban azt is sikerült elérnünk, hogy az itt élők akaratából, szorgalmából újból ereje teljében pompázó hársfánk, szintén önkormányzati döntést követően, helyi védettséget kapott, s így talán sikerült megmentenünk „őt” véglegesen a baltás embertől.
Most már, 2010 óta, minden év szeptemberében, mivel ezen a településrészen semmiféle közösségi épület nincs, a hársfánk alatt gyülekezik Alsó-Izbég népe. Ez a szeptember második hetének szombatja azóta a hársfa ünnep nevet viseli. Ekkor megbeszéljük közös dolgainkat is. Sütünk, főzünk, jó ízű nedű is kerül az asztalra, s megünnepeljük az itt élőket, egy-egy névre szóló üveg bort ajándékozva nekik. Sorban, ahogy a jó bornál is szokták, évjárat szerint. Minden új jövevény megszületésének örülünk, s számon tartjuk érkezésüket. Miközben soha nem feledkezünk meg a közülünk örökre eltávozottakról, gyertyát gyújtunk emlékükre. Múltunk meghatározó pillanataként emlékeztünk itt már, a hársfa alatt, a településrész, Izbég első iskolájára, a patakparton élt Ranódy László filmrendezőre, az izbégieknek évszázadon át munkát adó, azóta ledózerolt Kocsigyárra és alapítóira, meg az itt dolgozókra. A rájuk emlékeztető házakat, helyeket emléktáblával jelöltük. Legutóbb a hársfa alatt köszöntöttük a több mint 27 éve bennünket becsülettel szolgáló „Sanyi” postást is, aki nem is alsó-izbégi lakos, mégis elismerést kapott az itt élőktől, tiszteletbeli alsó-izbégi polgárrá fogadtuk őt.. Közülük ketten pedig megkapták a Krisztus kereszt őre, általunk alapított kitüntetést, s ezzel a feladatot is. Ők védik a keresztet, amit már többször is lefújtak festékkel, s rendet tartanak a kereszt körül.
A Krisztus kereszt, a hársfa, a pad, a Mária Terézia korbeli lebontott laktanya kövezetéből készült lépcsőnk, amit a mi avatott kezű „szakembereink” készítettek, a most már saját nevet viselő terünk, a kihelyezett emléktábláink, együttesen alkotják azt a helyet, ahová mi, alsó-izbégiek mindig szeretettel tekintünk. Ha éppen nem is ünnepelünk, akkor is, mindig van valaki, aki nem kérésre, hanem, mert olyan jól esik, lenyírja a füvet, tisztogatja a hársfát és környékét, virágokat és mécseseket helyez el a Krisztus keresztnél. Ott, ahol ádventkor, minden év fordulója előtt, a téli hidegben is összejövünk egy kis közös együttlétre.
A hársfát, amit őseink hagytak ránk, örökül hagyjuk majd utódainkra.
Kérve, hogy ők is őrizzék majd meg „őt” a fás élet legvégső határáig.
